Pete Walker nyolc horrorfilmje (1971-1983)
Pete Walker volt az angol horror és exploitation egyik, ha nem a legnagyobb alakja a hetvenes években. Már a hatvanas évtized végétől aktív volt, és néhány erotikus komédia után nyergelt át a horrorra. Munkáit leginkább a hétköznapi szörnyűségek bemutatása jellemezte, avagy olyan karaktereket használt ijesztgetésre, akik bármikor szembejöhettek egy átlagpolgárral az utcán, mivel maguk is átlagpolgárok voltak, nem természetfeletti lények. Ez szakítást jelentett a korszakra jellemző stílussal, amelyet például a Hammer, vagy a Tigon képviselt: nem Drakula, Frankenstein, vagy egyéb szörnyek jelentették a veszélyforrást, és a történelmi kosztümök is a dobozban maradtak.
![]()
![]()
Nem mondhatni, hogy ezt a kis összefoglalót egy túl veretes művel kezdem, ugyanis a
Die Screaming Marianne (1971)
egy merő unalom. Susan George egy üldözött nőt játszik, akit családja, de úgy egyébként majdnem minden szereplő presszió alá helyez, és egy számsort akar megtudni tőle. Magát rendkívül lassan vonszoló cselekmény, kevés horror (az is csak a legvégén) és összesen egy színvonalas és izgalmas jelenet, amelyben George-ot a családi ház gőzfürdőjébe csalják egy kis izzadásra, majd „véletlenül” rázárják az ajtót. Gyenge, nagyon gyenge film, mellyel Walkernek is meggyűlt a baja, állítólag semmi sem úgy néz ki benne, amilyennek elképzelte, ráadásul a stáb tagjai is tiszta szívből gyűlölték egymást. De legalább a forgatási helyszín (Portugália) egzotikus volt.
Egy fokkal már nagyobb élményt nyújt a
The Flesh and Blood Show (1972),
amely egy csapat színészt követ nyomon. Hőseink egy színházépületben egy darabot próbálnak, de valaki elkezdi tizedelni őket. Inkább érdekes, mintsem élvezetes film, amely szégyenszemre hosszú időre unalomba fullad, egészen a gyilkos lelepleződéséig, amely egy régi történetet elevenít fel. Walker nagy adag meztelenséggel (már az első percektől kezdve) próbálja fenntartani a figyelmet, de a produktum a rendező későbbi mestermunkáihoz képest igen vékonykának tűnik.
Gyorsan rá is térek Walker egyik remekművére, egyben diadalmenete kezdetére, a
House of Whipcord (1974)
![]()
című horror-exploitation keverékre, amely Walker és hű forgatókönyvírója, David McGillivray első gyümölcsöző közös munkája volt. Egy halk szavú fiatalember randizni hívja a francia modellt, majd egy hétvégén autóján vidékre viszi, hogy bemutassa anyjának. A modell azonban csapdába esik, egy börtön vár rá, ahol korábbi meztelen fényképeiért („erkölcstelenségéért”) cellába zárják, megkorbácsolják és bitóval fenyegetik, számos sorstársnőjével együtt. Az illegális intézményt egy rakás őrült vezeti: egy vak ex-bíró, az őt is rászedő, és tudatlanságban tartó főnöknő, valamint két fegyőrnő (egyiküket az elmaradhatatlan Sheila Keith játssza). A bajba jutott modell persze szökni próbál, de ez még csak a kezdet. Remekül konstruált és megírt horrorfilm társadalmi kommentárral, cinizmussal, tudatos provokációval, korbácsolással (mint a fiatal lányok erkölcsi fertőjének fegyelmező eszköze, egyben a háromrétegű büntetés második pillére) és sok fordulattal. Érdekes módon a negatív karakterek az érdekesebbek és élvezetesebbek, az idős színészgárda remek teljesítményt nyújt.
![]()
![]()
És minderre még rátesz egy lapáttal a
Frightmare (1974),
amely az elmaradhatatlan Sheila Keith diadalmenete. Kedves(nek tűnő) idős hölgy kártyajóslást kínál magányos kuncsaftoknak, akiknek ezután nyomuk vész; férje aggódik, lánya látogatja, de nem ismeri ki magát rajta, kisebbik lánya pedig igen nagy titkot hordoz magában. És hogy mindez hová fajul? Nos, jelentős szerepet vállal a történetben egy fúrógép…
Walker még a „Whipcord” évében küldte a mozikba ezt a remekművet (érdekes módon rengeteg negatív kritikát begyűjtve), azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy ráirányítsa a figyelmet arra az apróságra, miszerint számos dühöngő őrültet küldenek vissza a társadalom soraiba gyógyultnak nyilvánítva a bíróságok. Történetünk hőse 14 évet tölt egy intézetben, de véres hobbijától csak nem tud elszakadni. Az egész film mesterien felépített, a befejezés pedig letaglózó. Senkinek nem ajánlom, hogy kihagyja például azt a jelenetet, amelyben idős hölgyünk furfangos keresztkérdésekkel próbálja a sarokba szorítani az őt sarokba szorítani igyekvő pszichiátert.
De ez még mindig nem minden. Személyes kedvencem Walker bácsitól nem más, mint a
House of Mortal Sin/The Confessional/The Confessional Murders (1976),
![]()
amelyben egy idős pap (Anthony Sharp, aki Peter Cushing helyett ugrott be, és valami hihetetlen) bűnt bűnre halmoz. A véletlenül hozzá gyónásra betévedő szépséges Jenny-t (Susan Penhaligon) terrorizálni kezdi, szalagra rögzíti a fülkében elhangzottakat, követi hazáig, elintézi barátját, majd fiúját is. Eközben a „paplakban” mozgásképtelen anyját egy alattomos házvezetőnővel (az elmaradhatatlan Sheila Keith, ezúttal fél szemmel) ápoltatja, aki titokban rajong érte. Walker talán legjobb filmje ez, negatív „hőse” a játékidő végére olyan elképesztő morális mélységekbe jut, amire a „gonoszság” szó nem is elég kifejező (még nagyobb lökést ad a dolognak a katolikus papi egyenruha). Walker emellett a véres jelenetekre is odafigyelt, a tűzforró ital arcba löttyintését tömjénfüstölővel történő arcszétverés követi. A befejezés formabontó és pesszimista, és mindez az alaptémával együtt az egyház számára nagy botrányt és provokációt kellett volna, hogy jelentsen. Nem így lett azonban, ez a remek horror sajnálatos módon nem keltett nagyobb feltűnést.
![]()
![]()
A Walker - McGillivray - Peter Jessop (operatőr)-trió együttműködésének következő darabja volt a
Schizo (1976),
melynek legelején egy komplett orvosi definíciót kapunk a későbbiekben látottakról. A sztori középpontjában egy gyönyörű korcsolyázónő áll, aki úgy dönt, hogy férjhez megy. Boldogsága csak azért nem teljes, mert egyre-másra furcsa dolgok történnek. Ilyen például, amikor az esküvői parti egyik ünnepélyes pillanatában véres hentesbárd kerül a kezébe, de emellett azt is feltételezi - okkal -, hogy valaki folyamatosan figyeli. Történik egy-két gyilkosság is, de a megértés kulcsa valahol az ex-sportolónő múltjában, egész pontosan gyerekkorában keresendő, amikor egy igen véres eseménynek volt szemtanúja. Érdekes módon első megtekintésre nem rajongtam túlzottan a Schizóért, de másodszorra már igencsak tetszett, nem csoda, hiszen egy színvonalas kis pszichohorrorról van szó. A főszerepben az a Lynne Frederick látható, aki e film után nem sokkal Peter Sellers felesége lett, és aki sajnálatos módon a kilencvenes évek derekán végleg elveszítette az alkoholizmussal vívott harcát.
![]()
![]()
Pete Walker utolsó nagy dobása horrorfronton a
The Comeback (1978)
volt, melyben egy énekes (a valóságban is ezt az ipart űző Jack Jones) hat év távollét, és egy válás után visszatér, hogy folytassa a karrierjét. Ex-neje eközben vérbe fagyva hever a férfi lakásán - egy különös maszkot viselő alak szabdalta szét. Az énekes erről nem tud, az alkotáshoz ugyanis egy gyönyörű házacskában lát hozzá, ahol kényelméről egy idős házvezető pár (Bill Owen és az elmaradhatatlan Sheila Keith) gondoskodik. A nyugalomból azonban nem lesz semmi: a férfit éjszakánként különös zajok, sírás és sikolyok zavarják meg, és nemsokára egy régi barátjára is lecsap a konyhakés. Élvezetes horror erős psychós beütéssel és nagyon jól sikerült gyilkossági jelenetekkel (az első rögtön a film elején). Kissé talán szájbarágós a befejezés, és hiányzik a Walkerre oly jellemző erotika is, de összességében színvonalas darab, amely - a szokásos módon - pocsék kritikákat kapott annak idején, és még manapság is.
Az 1979-es „Home Before Midnight” szerelmi drámája után már csak a
House of the Long Shadows (1983)
maradt Walker rajongóinak, de nem hinném, hogy túl sok örömüket lelték benne, mint ahogyan én sem. Egy író fogadásból egy vidéki kísértetházba költözik, hogy összeüssön egy könyvet. Sokáig nem dolgozhat zavartalanul, ugyanis állandóan megzavarják: feltűnik Vincent Price, Christopher Lee, Peter Cushing és az elmaradhatatlan Sheila Keith (aki csak a Schizóból maradt ki). Egy kis PG-s csikicsuki, lehetne igazi „good fun” is, de sajnos ártalmatlan, nem ijesztő, tipikusan 80-as évekbeli blődséggel megfűszerezett darab, amelynek (meglepetésnek szánt) fináléját csak az nem fogja kitalálni előre, aki időközben elaludt. Egyedüli pozitívum az idős horrorsztárok jelenléte, bár a filmet ők sem tudják megmenteni.
![]()
![]()
Whipcord, Frightmare, Mortal Sin, Schizo, The Comeback: ez az öt film bizonyítja, hogy Walker tudott egyet s mást a szakmáról. A filmjeinek saját maga volt a producere is, így függetleníteni tudta magát, és adott volt számára az alkotói szabadság (bár a cenzúra azért többször is nekiesett). A koporsó alakú dvd-doboz lenyűgöző kiadvány (kár, hogy a „Schizo” nincs benne, de hát a jogok…), Walker öt filmje 5.1-es hanggal, előzetesekkel, angol felirattal és néhány remek dokuval áll rendelkezésre. Az audiokommentárok is érdekesek - Walker beavat a cameókba, a mellékszereplők másik filmbéli röpke feltűnéseibe -, vagyis érdemes lenne beruházni a doboz megvételébe; azért a „lenne”, mert a kiadvány már csak használtan elérhető itt-ott. Magyarországra érdekes módon tudtommal csak kevés Walker-film jutott el, a „Schizo” intervideós kiadását magam is fogtam a kezemben, a „House of the …”-t pedig a VICO forgalmazta „Hosszú árnyak” címen.
A filmek:
Die Screaming Marianne: 2 pont
The Flesh and Blood Show: 6 pont
House of Whipcord: 10 pont
Frightmare: 10 pont
House of Mortal Sin: 10 pont
Schizo: 9 pont
The Comeback: 8,5 pont
House of the Long Shadows: 4,5 pont
A dvd: 10 pont
![]()
![]()
![]()
![]()
![]()
