Quantcast
Channel: Darksidemovie
Viewing all 89 articles
Browse latest View live

Tenebre aka. Unsane (1982)

$
0
0
Tenebre aka. Unsane (1982)


Egy sikeres regényíró, Peter Neal Rómába érkezik, hogy legújabb thriller-regényét népszerűsítse. Mindeközben egy sorozatgyilkos is munkához lát: egy szépséges áruházi tolvaj, egy leszbikus pár és még sokan mások is áldozatul esnek. A gyilkos véres tettei után névtelen üzeneteket küld az írónak, legújabb sikerregényéből idézve, és további áldozatokat ígérve. Lehet, hogy Neal lesz a következő áldozat? Mi köze lehet mindehhez az író feleségének, aki mintha szintén jelen lenne Rómában? És mit tud segíteni a felügyelő, aki szintén rajong Neal könyveiért?

Őszintén szólva a „Suspiria” misztikus boszorkánytörténete, és az „Inferno” szürrealizmusa után én nem éppen egy szimplának tűnő sorozatgyilkos-sztorit vártam volna Argentótól, a Mestertől. De mindenkit megnyugtatok: ez az alapanyag Argento kezében zseniális filmmé változott át. Minden megvan, ami kedvenc rendezőnket jellemzi: a fekete kesztyűs gyilkos, aki itt rémisztően suttogva beszél; a hosszú-hosszú „fiatal nő veszélyben, aztán darabokban”-jelenet (lásd Suspiriában Jessica Harper barátnőjének esete a drótkamrával, illetve Irene Miracle halálos kimenetelű kóválygása az Infernóban); lenyűgöző kamerafahrtok (Argento védjegye), a Tenebrében például egy több, mint két percig tartó kamerautazás egy ház ablakai mentén; és természetesen, ami nem hiányozhat, a pulzáló elektronikus zene.

A film csúcspontja számomra egyértelműen a szépséges Lara Wendel éjszakai menekülése és halála. Wendel egy véreb elől menekül, szerencsétlenségére pont rossz helyre. Csak annyit fűznék hozzá, hogy én még ilyen rugókkal ellátott kutyát az életben nem láttam…

A „Tenebre” egyébként - ahogy a vélemények közül szemezget az ember - ismét jó sok rajongót, és még több ellendrukkert szerzett Argentónak. Van, aki odáig merészkedik szidalmaiban, hogy „de hát az első gyilkosságot olyasvalakinek kellett volna elkövetnie, aki akkor még nem is volt a városban”. Az illető valószínűleg nem figyelt eléggé a csavaros befejezésnél (vagy már éppen jogtalan kritikáját fogalmazta), hiszen ha figyelt volna, tudhatná, hogy akkor még…, de utána… nos, a poént a világ minden kincséért sem lövöm le.
             





A dvd amerikai kiadása az Anchor Bay jóvoltából vágatlan (a filmet egyébként „Unsane” címmel alaposan megvagdosva mutatták be az USA-ban; Európában is vágták, ahogy érték, sőt, még a Video Nasty-k szűk körébe is felvételt nyert, elsősorban a „magas sarkú cipőt lenyomom a torkodba”-jelenet miatt), és tömve van extrákkal. Nagyon érdekes az „Alternate End Credit Music” című extra, melyből megtudhatjuk, hogy Argentóék az audiokommentár során értesültek róla, hogy filmjük végén nem az ő zenéjük szól, hanem egy popszám (egy Kim Wilde-számot erőltettek bele az end title-be, ki tudja, miért). Egyetlen negatívuma van a lemeznek, és ez sok más Argento-dvd-re is igaz: nincs rajta egy centiméternyi felirat sem.

Végeredmény: A poszt-Suspiria idők egyik legjobb Argentója

A film: 10 pont
A dvd: 8,5 pont



Carlo Lizzani-doppelpack, 2. rész: Storie di vita e malavita/The Teenage Prostitution Racket/The Prostitution Racket/Strassenmädchen-Report (1975)

$
0
0
Carlo Lizzani-doppelpack, 2. rész

Storie di vita e malavita/The Teenage Prostitution Racket/The Prostitution Racket/Strassenmädchen-Report (1975)


Igen, így van, ez (a valamivel több, mint egy éve elhunyt) Carlo Lizzani hírhedt filmje az itáliai szervezett prostitúcióról, melynek fő jelszava a „minél többet, és minél fiatalabbat” volt. Aki már sok „Schulmädchen-Report”-ot látott Germániából, az legyinthet: „Á, ez ugyanaz a blődli, csak nem iskolás-, hanem utcalányokkal, és nem németül, hanem olaszul…”. Nos, a helyzet azért nem teljesen ez, sőt. Lizzani filmje teljesen komoly. Semmi idétlenség, semmi óvodás körítés, inkább száz százalékos realizmus. Egyetlen hasonlóság van csak, és ez az epizodikusság, mivel körülbelül 4-5 kis történetet látunk, melyek lazán kapcsolódnak egymáshoz. A közös pont az utcai maffia, mely mindent megtesz, hogy újabb és újabb (lehetőleg) kiskorút vegyen „gyámsága” alá. A film kegyetlen a társadalomkritikában, mivel bemutatja, hogy a rosszfiúk kezéből szinte nincs kiút. És kegyetlen ábrázolásmódjában is, mivel (a hetvenes évek szabados, nyers stílusában) nem sok mindent bíz a néző képzeletére. Néhány lány rendkívül fiatal, tehát szerepeltetésük a rázós jelenetekben igencsak necces, viszont így a hatás időnként maximálisnak mondható.




Megmondom őszintén, én úgy ültem le a filmet megnézni, hogy valami igénytelen izé lesz, de legalább felidézi a Schulmädchen-Reportot; ehhez képest kaptam egy kőkemény társadalmi drámát rengeteg dialógussal, pergő vágástechnikával, változatos helyszín-felhasználással és pontos társadalomrajzzal. Klisék is becsúsznak persze szép számmal, gyakran lejátssza a film a szokásos kört, miszerint „nincs munkám, nincs hol lakjak, egyedül vagyok a nagyvárosban, itt egy helyes fiú, rábízom magam, ő biztos nem strici” (persze az).
De mégis, a „… malavita” egy erőteljes film. Nyers, őszinte, kendőzetlen; a befejező jelenet pedig brutálisan megdöbbentő.

A dvd teljesen egyértelmű célt szolgál: „vegye meg mindenki, aki fiatal csajokat akar látni szex közben”. Ennek a célnak az elérése érdekében a kiadók (merthogy többen is kiadták) felkutatták az összes létező elveszettnek hitt hardcore-szexjelenetet, és belenyomták a filmbe. Élesebb szeműek rögtön kiszúrják a betoldásokat a képminőségről, mondjuk én sok értelmét nem láttam ezeknek az illesztgetéseknek (többnyire csak egy-egy nemi szerv közelről munka közben), de annak örültem, hogy az X-Rated nemcsak a hardcore-szexet, de - német felirattal - a rengeteg, körülbelül húsz percig tartó dialógust is visszatette az eredeti moziváltozatba. A borító persze ismételten csak a fentebb említett nagy célt szolgálja, vagyis orális szex, vér minden mennyiségben. Sajnálatos dolog, hogy ilyen indíttatásból adták ki a filmet, de mivel legalább kiadták, ám legyen. De a végső összegzésem ennek ellenére is úgy szól, hogy az egyvalamit sugárzó külsőségek mögött egy kegyetlenül őszinte társadalmi dráma rejtőzik.

Végeredmény: Hírhedt, brutális szociáldráma nívós rendezéssel, és Morricone-zenével

A film:7,5 pont
A dvd:(X-Rated, csak német, néha olasz vonatkozással): 6 pont


Zombieland (2009)

$
0
0
Zombieland (2009)


A zombik mindent, és mindenkit elpusztítottak, vagy megfertőztek Amerikában. Na jó, azért kivételek mindig vannak: ilyen Columbus (Jesse Eisenberg) és Tallahassee (Woody Harrelson) is. Columbus a túlélés magasiskoláját űzi, az élete megmentésére felállított, szigorúan betartandó szabályrendszere úgy fest, beválik. Példák: ne hősködj! Az autóban kösd be magad! Veszélyhelyzet előtt melegíts be! Ne hagyd magad meglepni a zombiktól a klotyón! Vagy valami ilyesmi. Tallahassee nem törődik holmi túlélési szabályokkal, ő egyszerűen csak kinyírja az élőhalottakat. És teszi ezt egyre nagyobb élvezettel, kreativitással, leleménnyel - ha már tönkre van vágva az élet, legalább kis örömök legyenek benne. A két magányos „mégegyelőreember” találkozik, és nagy utazás veszi kezdetét a zombik által uralt országban…

A „Zombieland” című film fergetegesen kezdődik, de félúton kipukkad, ahogy számos kortársa is. Ez az a mondat, amelyet - sajnos - úgy számítottam, hogy tapasztalataim alapján le kell majd írnom ebben a kritikában. Nos, MÉGSEM. A mondat a film megnézése után így néz ki: A „Zombieland” fergetegesen kezdődik, majd ugyanúgy folytatódik, és végül az utóbbi évek legjobb zombis horrorfilmjévé növi ki magát. Nem tévedés, a kezdés lehengerlő poéndömpingje után Ruben Fleischer rendező sikeresen tartja a színvonalat. Hőseink száma megduplázódik, a poénok továbbra is ülnek, kapunk egy nem várt cameót a gazdagnegyedből és egy őrületes, zombikkal alaposan feldúsított finálét. Ami közös a remekül muzsikáló epizódokban, az az, amiért remekül muzsikálnak: piszkosul jól vannak megírva (állítólag a nagy William Goldman is besegített ebben…). A hangsúly a vígjátékon van, és a viccek úgy működnek, ahogy mindig és mindenhol működniük kellene (a kedvencem az, ahogy Columbus szabályait unos-untalan beigazolódni látjuk). Nem összedobált, hanem látnivalóan hosszú idő alatt kiérlelt és papírra vetett poénokról van szó, amelyeket a forgatókönyv két izgalmas karakterrel párosít össze. És itt a másik telitalálata a filmnek, a két egymástól igen sokban különböző karakter. Columbus az első perctől kezdve érdekes, egyszerűen kíváncsiak vagyunk rá, hogy ez a nyeszlett egyetemista hogyan tudott, és tud életben maradni. Tallahassee-é a fizikai és verbális poénok többsége, Woody Harrelson emellett úgy lubickol a szerepben, ahogy már régen láttuk, és mint hogyha belőtte volna magát a jelenetei előtt (ide tartozik, hogy egyszer a zsaruk lekapcsolták, és hűvösre tették egy kis időre forgatás közben marihuána birtoklásáért…).




Külön szimpatikus, ahogyan Fleischer (és könyve) bánik a karakterekkel. A kezdeti vaskos vígjáték után van bátorsága kicsit visszavenni, és csendesebb jelenetekben még jobban közelebb hozni a nézőhöz a szereplőket, akik ekkor sem szürkülnek el, és akik korábbi „coolságuk” után jellembéli sokoldalúságukról is számot adnak. Így tud még nagyobbat ütni a befejezés a vidámparkban, hiszen ekkor már az összes „nemzombi” figura a szívünkhöz nőtt valamennyire, és a rájuk leselkedő veszély miatt igencsak aggódni fogunk értük.
Fleischer azért mai szokás szerint tiszteleg is egy sort az ősök előtt, különösen sikeres e törekvése például egy nagy egymásra bámulás, és a „Pár dollárral többért” zenés összepárosítása során.

Borzalmasan jó szórakozás tehát a „Zombieland”, és ezt a fejesek is így érezhették, ugyanis már mozgósítottak is egy második rész elkészítéséhez. Reméljük, a minőség nem fog romlani; az mindenképpen biztató, hogy várhatóan ismét Fleischer ülhet a rendezői székbe.

A dvd a Pro Video kiadása; a magyar szinkron nagyon jól sikerült.

Végeredmény: Végre-valahára egy remek zombifilm

A film: 10 pont 


The Driller Killer (1979)

$
0
0
The Driller Killer (1979)


Reno, a festő egy elég lepattant lakásban lakik két nőismerősével. A festő éppen egy nagy feladaton dolgozik, a megrendelője már türelmetlenül várja a nagy mű elkészültét. A művésznek azonban kezd elege lenni mindenből. Pénze nincs (még a lakbérre sem), a szomszédba meg beköltözik egy rockegyüttes, amely ideje nagy részében próbál. A Reno számára csak ostoba, zavaró ricsajozás végül odáig vezet, hogy egyszer csak végleg elszakad a cérna. A férfi az indulatát a környékbéli hajléktalanokon, az utca emberein vezeti le, méghozzá drasztikus módon: egy fúrógépet mélyeszt áldozataiba…

Egy újabb „Video-Nasty”, avagy híres-hírhedt horrorfilm a hetvenes évekből. A már a plakátja révén is betiltott film a kultikus független amerikai rendező, Abel Ferrara műve. Tulajdonképpen aki látott már darabokat (akár egyet is) a rendező életművéből, az könnyen felismerheti, hogy a „The Driller Killer” tipikus Ferrara-film. A mester talán legismertebbje, a „Mocskos zsaru” (Bad Lieutenant, 1992) vallásos szimbolikája, és az amerikai nagyváros utcáinak társadalomrajza (egyszerűbben: a város összes fellelhető mocska) már ekkor, 1979-ben központi szerepet játszott a rendezőnél. A „főhős” - maga Ferrara játssza - szintén olyasvalaki, akivel azonosulni talán lehetetlen, viszont érdemes megfigyelni a süllyedését egyre mélyebbre - főleg morálisan. A filmben az áldozatok szerencsétlen alakok, akik a mocskos utcán élnek, innen már csak egy lépés a Taxisofőr „Meg kellene már tisztítani ezeket a szennyes utcákat”-üzenete. Ferrara a vallásnak is hagy teret, bár messze nem annyit, mint Harvey Keitel esetében 13 év múlva. A legfeltűnőbb e szempontból talán a begurult festő egyik gyilkossága, melynek során áldozatát mintegy krisztusi pózban éri utol a szomorú vég; de az sem véletlen, hogy a film egy templomban kezdődik.




És most a minőségről. Nem tartom rossz filmnek a Drillert, de időnként erősen kiütközik az amatőrsége, bár ez a rendezői debütálásra fogható. A középső rész túl hosszú, a rockbanda vernyákolásából kevesebb is bőven elég lett volna, az alakítások pedig az átlagos kategóriájába sorolhatók, habár az is igaz, hogy a szerepek akkora nagy kihívást nem jelentenek. Viszont az utolsó 20-25 perc igen működőképes. Ekkor pörögnek fel az események (csakúgy, mint a fúró is), és a befejezés nagyon-nagyon ütősnek mondható, és Ferrara képességeit jelzi, a vérengzések után e végső jelenetben vér nélkül ér el számottevő hatást. Ha mindezt összefoglalom, leírható, hogy a Drillerben vannak gyengus percek (tízpercek), de erős pillanatok is - amolyan tipikus debütáló rendezés. A rendező igazi mesterműve a „Mocskos zsaru”, de a „The Driller Killer” egy érdekes horror-előzmény Harvey Keitel pokoljárásához.

Végeredmény: Egy hírhedt rendező hírhedt filmje - egyszer mindenképpen érdemes megnézni

A film: 7 pont



From Beyond the Grave (1974)

$
0
0
                                                  Böjtös Gábor kritikáiból:

                                              From Beyond the Grave (1974)


Peter Cushing antik tárgyakkal foglalkozó boltjában mindenki megtalálja a számításait, és olyan relikviákra lelhet, amilyenekről egész életében álmodozott. Így jár a négy, egymást nem ismerő férfi is, akik mind-mind külön térnek be a kis üzletbe, hogy onnan távozva sajátos kis élményeket éljenek át. Az élmény kötelező, ez az üzlet mottója, ám a végkifejlet kérdéses, de azt nem árt tudni, hogy a tisztességtelen vásárlók meglehetősen tragikus végkifejletet tapasztalhatnak meg. Így jár Edward Charlton (David Warner – Ómen) is, aki átveri Cushing-ot az antik tükörért, amelynek lakója folyton vérre éhesen várja a szabadulás óráját; így jár Christopher Lowe (Ian Bannen – Gorky Park), aki képes meglopni szegény öreget egy kitüntetésért, ami később nem csak feleségére hoz szerencsétlenséget, hanem rá is; így jár az árakat meghamisító Reggie Warren (Ian Carmichael), akinek vállára egy gyilkos elementál költözik, ami veszélyezteti szereplőnk és felesége életét; illetve vélhetőleg így jár az ódon ajtót vásárló William Seaton (Ian Ogilvy – And Now the Screaming Starts!) is, aki ezzel utat nyit egy ősi szobára, és az abban élő gonoszra… a kérdés az, hogy utóbbi úriember vajon lopott a kasszában elérhetővé vált pénzből?               

A From Beyond the Grave egy remek antológia, amely szokás szerint az Amicus műhelyéből került ki, és műfajának egyik legjobbja. A remek színészek (Cushing, Donald Pleasence és lánya, a három Ian, vagy éppen Lesley-Anne Down), a hangsúlyos zene, és a profi rendezés/fényképezés (utóbbi időnként nagyon hatásos és újító) alapból megérdemelné a jó pontszámot, ám az végül a hangulat miatt érdemli meg a maximálist, hiszen míg az elementálos, illetve a kitüntetéses sztori csak érdekes, addig a tükrös képes erőteljesen borzongatni (az az iszonyatos alak a tükörben), az ajtós pedig egyértelműen a frászt hozza a nézőre. Nagyon hatásos, nagyon ütős darab – maga az ajtó megjelenése már borzongató, és akkor még sehol sem járunk a történetben. Kevin Connor (Motel Hell, The House Where Evil Dwells, The Land That Time Forgot) első rendezése emiatt megérdemli a maximális tiszteletet és elismerést, hiszen filmje egyenértékű darab Freddie Francis két kiemelkedő antológiájával (Gyötrelmek kertje, Dr. Terror’s House of Horrors), ami azért nem kis teljesítmény. Az angolszász horrorfilmek egy igen szép darabjáról van szó, tessék hát megnézni, ha még nem látta valaki.




                 
A dvd a Twisted Terror dobozban elérhető, amit nagyon ajánlok minden horrorrajongónak – a kiadás így a szokásos formula: ízléses borító, szép kép, angol hang és felirat, plusz egy trailer. Kötelező.

A film: 10 pont
A dvd: 8 pont (dobozként 10)

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)



La ragazza che sapeva troppo/The Girl Who Knew Too Much (1963)

$
0
0
                                                 Böjtös Gábor kritikáiból:

La ragazza che sapeva troppo/The Girl Who Knew Too Much (1963)


Az amerikai Nora Davis néhány krimit a hóna alá csapva a gyönyörű Rómába látogat, hogy meglátogassa nagynénjét. Odaérve egyből kábítószercsempésszel fut össze a reptéren, majd a nagynénihez érve Marcello doki (John Saxon) fogadja a rossz hírrel, miszerint a néni nagyon beteg. Éjszaka el is halálozik a nagynéni, mire Nora rémülten indul a közeli kórházba, ám útközben kirabolják, aminek következtében beüti a fejét, majd később feleszmél, és egy gyilkosságot lát, de utána újra az eszméletét veszti. Innentől indul a kálvária. Reggel Noráról azt gondolják, hogy részeg volt, kórházba viszik, nem hisznek neki, és közben még fura telefonhívásokat kap, miszerint ő a következő áldozat, no meg újságkivágásokra is rátalál, amelyek a helyi sorozatgyilkosról szólnak, aki az abc szerint végez kiszemeltjeivel... nos, Nora a "D", és egyben a következő áldozat...

A The Evil Eye-ra is keresztelt alkotás hiába van a horrorba is bekategorizálva az imdb-n, szerintem – még ha alapokat is ad a giallo-ra keresztelt műfajnak – egy szimpla krimiről van szó, persze abból is a jobb fajtából, a klasszikus bűnügyi filmekre jellemző mélységekkel, amit azért el is várunk a mestertől. Gyönyörű fényképezés (a félájult Nora látomásainak megjelenítése egyszerűen bámulatos), jó színészek (Saxon még milyen fiatal volt), általában a feszültség is ott van, plusz átérezzük az idegen városban tapasztalt elveszettség érzését is. Mindenképpen remek filmről van szó, és ha nem horrort vagy giallót vársz, amikor leülsz elé, garantáltan el fog szórakoztatni ez a hitchcock-i darab.




A dvd minőségi darab (ez is az Ancor Bay – most már Starz – által kiadott életmű-doboz első részében van), a kép és a hang felújított, angol felirat is van, plusz extrák is találhatók a lemezen (képek, trailerek, interjú Saxonnal).

A film: 9 pont
A dvd: 10 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)


Sennentuntschi (2010)

$
0
0
Sennentuntschi (2010)


Egy kis hegyi falu Svájcban, 1975: egy pap lóg felakasztva egy kötélen, egy zavart, beszélni nem tudó, elhanyagolt külsejű fiatal nő tűnik fel az utcán - a falu élete ezektől az eseményektől kissé felkavarodik. A helyi rendőr, Sebastian elszállásolja magánál a nőt, és megpróbálja kideríteni, hogy mi történt. A nyomozás végül emberrablás, erőszak és véres népi hiedelmek világába vezet…

Svájcból ritkán kapunk horrorfilmet, vagyis érdemes alaposan górcső alá venni, mit is nyújt Michael Steiner filmje. A sztori érdekes, több szálon fut, ráadásul időnként a múlt és a jelen is összekavarodik. Steiner sokáig sikeresen hiteti el nézőjével, hogy a dolgok hátterében valamiféle mágia, a falusi babonák életre kelése áll, de aztán - nagy örömömre - kiderül, hogy a dolgoknak nagyon is racionális (és annál borzasztóbb) magyarázata van, amelyet többek között egy templom eldugott kazamatáiban kell keresni.

Ami külön védjegye a filmnek, az véleményem szerint kisebb részben a hátránya is - ez pedig az intenzitás. Steiner nagyon feszített tempót diktál, nincs egy pillanatnyi megállás sem, holott szerintem a sztori van annyira erős és rejtélyes, hogy a csendesebb pillanatokat is elbírta volna. Ez az intenzitás különösen a három hegyi cimbora jeleneteiben tetten érhető, igaz, a horror jelentősebb részét is itt kapjuk. A szereplők jók, bár a heves tempó miatt kibontakozni nem nagyon tudnak; leginkább a főszereplő, Nicholas Ofczarek emelkedik ki, míg a címszereplőt (?) játszó, főleg Catherine Breillat-filmekből ismert Roxane Mesquida inkább csak szépséges kellékként funkcionál.




Összességében érdekes darab a „Sennentuntschi”, egy megtekintést mindenképpen megérdemel. Vannak drámai csúcspontok, misztikus történet, néhol erős brutalitás, egy-két logikai döccenő, szépséges helyszínek és egy soundtrack, ami őszintén szólva lehetett volna jobb is (kár, hogy az alkotók nem inkább valami szuggesztív elektronikus aláfestésben gondolkodtak). Ez így erős közepesnek hathat, de az összkép ennél azért jobb.

Végeredmény: Intenzív, néha brutális, misztikus „Alpenhorror”

A film: 7,5 pont 


Schulmädchen-Report Edition (1970-1980)

$
0
0
Schulmädchen-Report Edition (1970-1980)


Wolf C. Hartwig azon gondolkozott, hogyan tudna egy kis pénzt szerezni. Valami filmet kéne csinálni - gondolta - lehetőleg nulla költségvetésből, valami olyasmit, ami még nem volt, és amire tódulna a nép a moziba. Hartwig Úr olvasgatott, olvasgatott, tájékozódott, majd egyszer csak ezen a címen akadt meg a szeme: „Iskoláslány-riport”. És ekkor jött a korszakalkotó ötlet: mivel ekkor éppen 1970-et írtunk, küszöbön (sőt, már azon is túl) a világszerte elterjedő szexuális forradalommal, mi lenne, ha fiatal gimnazista lánykák szexuális kibontakozását filmesítené meg? A téma úgyis minden iskolában jelen van, csak senki nem beszél róla. Hát akkor majd mi! - csapott az asztalra Hartwig Úr. - Nem is kell hozzá sok pénz, kell egy riporter, aki a járókelőknek intim, provokatív kérdéseket tesz fel, ki kell bérelni egy iskolát, abban egy darab osztálytermet, plusz kell még egy-két szoba, lehetőleg nagy ággyal. Mi is kell még? A legfontosabb majdnem kimaradt: a gimnazista leányzók! Nosza, azonnal castingolunk egy párat.

A nagy tervet tettek követték, és nemsokára el is készült a hetvenes évek egyik legnagyobb mozisikere, a Schulmädchen Report első része. Hogy mekkora sikert aratott Hartwig Úr délutáni teázás-kávézás közben támadt ötlete, arra álljon itt két adat: a sorozat végül tíz év alatt tizenhárom részt élt meg, és az 1970-es első részre gyenge hétmillióan tömörültek be a mozikba.

A filmek apró változtatásokkal ugyanazt a mintát követik, vagyis adva van egy Rahmenhandlung, azaz kerettörténet, mondjuk egy iskolai értekezlet, vagy bírósági tárgyalás, esetleg kirándulás, melyen a résztvevők (tanárok, pszichológusok, diákok, kirándulók) felelevenítenek egy-két régi sztorit az éppen adott beszédtémával kapcsolatban. A sztorik többnyire egy kaptafára mennek, majdnem mindig „iskolás lány szereti a családapát/tanárát és szexel vele”, vagy „a természet lágy ölén szexuális kalandokat élünk át”, illetve „konzervatív idős nénik-bácsik orra előtt csináljuk a témát” áll a középpontban. A szereplőgárda nagyjából ugyanazokból áll, bár minden rész elején kiírják, hogy névtelen leányzók sora a cast, Ingrid Steeger például e filmekben tette híressé öltözékben egyre gyérebb, ám sikerekben annál bővebb pályafutását. Az első három rész utcai riporterét az azóta tekintélyes, sikeres életutat magáénak mondható „jószágigazgatót játszottam A Guldenburgok örökségében”-Friedrich von Thun alakította. Aki imádta a „Klinika” című sorozatot, könnyedén kiszúrhatja Sascha („Udo”) Hehn-t is. Rajtuk kívül feltűnik még Heiner Lauterbach, Christina Lindberg és a szépséges Katja Bienert is.










A lányok kiválasztására nagy gondot fordítottak, természetesen a castingon alaposan szemügyre vették őket (persze nem nagykabátban), és aki kinézett 15-16 évesnek, azt szerződtették. Mivel a lánykáknak csupán annyi dolguk van az epizódokban, hogy egy kis történetkezdemény után megszabaduljanak minden egyes ruhadarabjuktól, talán érthető, hogy a „színészi” alakítások változóan mulatságosak.
Az utcai riportok csak az első három részben vannak jelen, utána „mit húzzuk ezzel az időt, úgysem erre kíváncsi senki, hanem a csajokra”- jelszóval ejtették a témát, így Thunt is, helyette a filmek elején és végén megszólal egy férfihang, miszerint: „… hát, ilyenek a német iskolás lányok…”.

És hogy milyenek a filmek? Gyerekesek, bugyuták, kiszámíthatóak, porosak, blődek, röhejesek… de muszáj megállapítani, hogy a leányzók gyönyörűek, erotika van dögivel, és mivel egy erotikus filmben ez nem elhanyagolható szempont, a célt mindenképpen teljesítik. Prűdségnek, ahogy ebben a korszakban megszokhattuk, nyomát sem találjuk; nem úgy kortársainknál, akik „cenzor” fedőnéven bizony alaposan megnyirbálták az iskolás lányok kalandjait. Számos epizódban volt látható eredetileg szexuális erőszak, ezt mind egy szálig kiirtották. A legviccesebb így a negyedik és az ötödik rész, melyeket sikerült 61, illetve 65 percesre megcsonkítani. A szexuális erőszak kivágásával egyébként a filmek maradék komolyságát is eltávolították, így gyakran mindent áthat a végtelennek tűnő bugyutizmus. Ebből a szempontból a mélypont a tizedik rész, melyben „Az ördögűző” erotikus változata olyan szánalmas, hogy megtekintése után az ember többnyire csak vinnyogni képes az átélt vizuális kínoktól. A leggyengébb rész ennek ellenére a kilencedik, amely annyira unalmas, hogy álmatlanságban szenvedőknek kifejezetten ajánlott. Ezt az epizódot egyébként új ember, Walter Boos, az addigi rendezőasszisztens és vágó rendezte Ernst Hofbauer helyett (bár a harmadik és ötödik résznél mindketten jegyezve vannak, mint rendező); talán ezért is lett ennyire pocsék. De hogy a másik végletet is megemlítsem, a legjobban sikerült epizód az 1974-es nyolcadik lett, a Hofbauer kétéves kiszállása előtti utolsó. Hogy miért ez a legjobban sikerült rész? Egyszerű: ebben láthatjuk a legtöbb ruhátlan leányzót; Hofbauer időleges lelépése előtt bizonyára úgy gondolta, hogy utoljára még alaposan a húrok közé csap, ennek megfelelően igazi húsparádét vonultat fel a természetben, a zuhanyzóban stb.

Összességében elmondható, hogy aki agyatlan seventies-erotikára vágyik, az a „… Report”-filmeknél jó helyen kopogtat. Aki viszont ebből a korszakból nagybetűs filmet szeretne látni erotika témában, az válassza inkább „Az utolsó tangó…”, „The Story of O”, „In the Realm of the Senses” stb. valamelyikét.

A német kiadású doboz mind a tizenhárom filmet tartalmazza, a már említett vágásokkal, előzetesekkel, dokumentumfilmmel (ami egy interjú Hartwig apóval), mindez német hanggal. Amerikában a filmek csak darabokban kerültek kiadásra (nem mind), doboz nincs, viszont amit kiadtak, az elvileg vágatlan. A német doboz része még az 1973-as „Tanzstunden Report” is (egy több mint egyórás dokuval), amely egy tánciskola résztvevőinek szexuális kalandjairól szól, és amely legalább annyira pocsék (ha nem jobban), mint a doboz már említett kilencedik filmje. A lemezek képminősége nem rossz, és a borítókon… hát, nem sok mindent bízott a kiadó Kinowelt a képzeletre.

A filmek:A nyolcadik 6 pont, a kilencedik 0 pont, a többi: 4 vagy 5 pont, attól függően, hogy kinek melyik lány tetszik

A doboz: 8 pont





Alkonytájt/Near Dark (1987)

$
0
0
Alkonytájt/Near Dark (1987)


Magányos „cowboy” autózik hazafelé, majd megáll, és miközben néhány barátja ugratja, valami gyönyörűt pillant meg az éjszakában: a szépséges Mae sétál elő egy sikátorból. Calebnek nem kell sok nógatás, rögtön felajánlja szolgálatait a szőke szépségnek, és elviszi kocsikázni. Azzal nem sokat törődik, hogy a megmutatni kívánt ló nem hajlandó a lány közelébe menni - az állat feldúltan elvágtat -, csak egy cél lebeg a szeme előtt: megcsókolni az új ismeretségét. Ez sikerül is neki, de sok köszönet nincs benne, Mae ugyanis jókorát harap belé, és elszalad. Miután az autója lerobban, Caleb gyalogolni kényszerül hazafelé, de ahogy felkel a Nap, úgy száll el egyre jobban az ereje, ruhájából füst tör elő, bőre pedig szenesedni kezd. Már éppen hazaérne apjához és húgához, amikor lakókocsi fékez mellette, és erős kezek rántják be a járműbe. Caleb csak most jön rá arra, amit korábban a megvadult ló pillanatok alatt megérzett: elrablói, és egyben megmentői vámpírok, akik folyamatosan menekülnek a nappali fény elől, és emberi vérrel táplálkoznak. A lakókocsiban tartózkodók legszívesebben elnyisszantanák Caleb torkát, de Mae ragaszkodik választottjához, és időt nyer neki - legalábbis addig, amíg megöli első áldozatát. Akkor a „család” tagjává válhat…

A „Near Dark” brutális, véres és egyedülálló film. Egyedülálló, mert olyan műfaji kavalkáddal rendelkezik, amire talán nincs is más példa az (amerikai) filmtörténelemben. Akciófilm, love story, road movie, horror, western keveredik a szemünk előtt, tehát ahhoz, hogy mindez működőképes legyen, igazán jó képességű rendezőre van szükség. Nos, a választás Kathryn Bigelow-ra esett. Igen, a „Near Dark” női rendezőt kapott, aki egy rendezésen volt túl 1987-re, és aki bizony nem spórolt az akcióval és a vérrel. De a sok vér mellett gyönyörű napfelkeltéket is kapunk, amelyek nem véletlenül mutatnak csodásan a vásznon, Bigelow ugyanis festőművészként is letette korábban a névjegyét. A filmben természetesen a horror dominál, méghozzá úgy, hogy a fő motívumot, a vámpírizmust egy szóval sem említik a karakterek, akik helyett többnyire a tetteik beszélnek. Így a film egyértelmű csúcspontja az a jelenet, amikor a „család” tagjai irtózatos vérfürdőt rendeznek egy éjszakai bárban. Vér, brutalitás, izgalom, fekete humor - ez a „Near Dark” leghatásosabb jelenete. Remek a forgatókönyv (maga Bigelow írta), minden karakter a helyén van, és egyik jobb a másiknál: Severen (Bill Paxton emlékezetes magánszáma) az a vérszívó, aki „mestersége” minden percét élvezni akarja; Jesse és Diamondback (Lance Henriksen és Jenette Goldstein, Paxtonnal együtt az Alien második részéből) a tapasztalat, szülői megfontoltság és extrém brutalitás képviselői, Homer (Joshua Miller), a gyermektestbe zárt vámpír pedig a családi ranglétra alsó fokán helyezkedik el. A sorból talán csak Mae lóg ki, de róla is megtudható, hogy már számos gyilkosságon van túl. Minden karakter hullámzik, egyik percben viszolygunk tőlük (pláne gyilkosságaik közben, melyeknek áldozatai többnyire gyanútlan emberek közül kerülnek ki), máskor viszont sajnáljuk őket, elvégre nem kérték maguknak ezt a sorsot, és a maguk módján ők is pusztán élni akarnak.





Hihetetlen, de ez a mesteri műfajkeverék alaposan megbukott 1987-ben a bemutatásakor. Ugyanebben az évben került a mozikba „Az elveszett fiúk” (The Lost Boys) című vámpírhorror is, amely tisztességes, és egyben felejthető iparosmunka volt, mégis elcsábította a moziba járók nagy részét. Videón már jóval nagyobb sikere volt Bigelow filmjének. Magyarországon soha nem volt kiadása (a Flamex anno meghirdette a videopremiert, de ez végül kacsának bizonyult), ezért is örömteli, hogy mindezt - a szép emlékű Cornerfilm jóvoltából - dvd-n pótolhattuk. A korábbi, magyar feliratos ausztrál kiadás extráit is megkapjuk, trailerrel, kimaradt jelenettel, kommentárral és egy remek dokumentumfilmmel, melyből többek között megtudhatjuk, hogy hogyan készültek Paxtonék a szerepeikre, vagy hogy Jenny Wrightnak azóta teljesen nyoma veszett. Én személy szerint csak azt sajnálom, hogy a film címe nem egyenes fordításban „Közeli sötétség” lett, Bigelow ugyanis filozófiája alapján esküszik a két szóból álló címekre.

Végeredmény: Kultklasszikus vámpírhorror felejthetetlen jelenetekkel

A film: 10 pont
A dvd: 10 pont


Cannibal Holocaust (1980)

$
0
0
Cannibal Holocaust (1980)


Négytagú, provokatív dokumentumfilmjeiről híres forgatócsoport egy dél-amerikai őserdőbe indul, hogy olyan bennszülöttekről forgasson filmet, akik még a civilizált világ idejében is kannibalizmusból tartják fenn életüket. Nemsokára a forgatócsoporttal megszakad mindennemű kapcsolat, ezért egy egyetemi professzor egy vezetővel útnak indul, hogy kiderítse, mi történt velük. A prof rá is akad a kannibálokra, és kis idő múlva a négy fiatalra is - már ami maradt belőlük. Majdnem teljesen épek maradtak azonban a filmtekercsek, amelyeket a prof hazavisz és levetít egy televíziós társaság főnökeinek. A tekercseken lévő anyag elborzasztó, de nem elsősorban a bennszülött-kannibálok miatt…

A „Cannibal Holocaust” az a film, amelyben a provokatív mondanivaló a legbrutálisabb, legnyomasztóbb és a létező leggrafikusabb képi megjelenéssel párosul. Az eredményezett összhatás óriási botrányt okozott, megszámlálhatatlanul sok országban tiltották be Ruggero Deodato művét, néhány helyen pedig összevissza szabdalták a cenzorok ollói. Magyarországon - hihetetlen módon - vágatlanul adta ki a filmet vhs-en a szép emlékű Drive in 2000 nevű kiadó. Én magam is ezen a videokazettán láttam először, és népszerűségét jól jelezte, hogy a kazetta a közepe táján egyszer csak megállt a videómban, ugyanis a sok nézéstől olyan mértékben volt elrongyolódva a szalag, hogy a masina azt hitte, ez már a vége, és stop-üzemmódba kapcsolt.
A „Cannibal Holocaust” az első (és sokaknál egyben utolsó) megnézés után elképesztően frusztrálja a nézőjét: az ember tehetetlenséget, dühöt és megdöbbenést érez, vagyis elmondhatjuk, hogy a film eléri a célját. Deodato egészen mást csinál, mint amit várnánk egy „kannibálos” filmtől, nem az történik, hogy „menekülünk a gonosz kannibálok elől, akik gonoszul vicsorognak, veszettül rázzák lándzsáikat, de a végén sikerül megszöknünk, és egy helikopterből (hajóról, autóból stb.) fityiszt mutatunk nekik.” Hogy hogyan sikerül a rendezőnek elérnie a célját? Deodato öt lépésben kergeti őrületbe a nézőjét.

1. Megismerkedünk a karakterekkel (a forgatócsoporttal), a szimpatikus fiatalokkal (köztük egy szerelmespárral), akik szemünk előtt vonulnak be nagy bátran a „gonosz” kannibálok közé, hogy kameráikkal ismeretet terjesszenek, dokumentumfilmjükkel pedig nézők ezreit szórakoztassák, eközben saját bőrüket is kockára téve. 2. Megtudjuk, hogy a fiatalok szörnyű módon meghaltak, de a prof már viszi a képanyagot, és le fogja vetíteni, vagyis előre készülhetünk a „gonosz” kannibálok rémtetteire. 3. Passzív kannibálokat, és őrjöngő fehéreket kapunk. Utóbbiak láthatóan minden percben fel akarnak venni valami látványosat, valami megdöbbentőt. Ha ilyesmi nincs kéznél, akkor csinálnak, akár gyilkolászás árán is, a lényeg, hogy minél több akciót, vért és belsőséget rögzíthessenek. 4. Amit látunk, az teljességgel mellőzi a kalandfilmes elemeket; többnyire küszködést (dzsungellel, bogarakkal, mérges kígyókkal, sárral stb.) figyelhetünk, amit még jobban felerősít az érzés, hogy valóságot figyelhetünk, mivel kézikamerával forgatták, ráadásul játékfilmnek ott vannak a prof és a vetítő többi szereplőjének jelenetei, párbeszédei. És végül 5. Az utolsó jelenetek: a fiatalok már régen nem szimpatikusak, vagyis a néző elveszíti azokat, akikkel azonosulhat. Viszont mégiscsak fehér emberek, akikkel bármikor összefuthattunk volna akár az utcán is. A bennszülöttekkel szemben viszont már annyi bűntettet követtek el, hogy már nekik is némi „kárpótlást” éreznénk igazságosnak. És az utolsó jelenetek továbbra sem kímélik az értékítéletünket (idegeinket, gyomrunkat meg pláne): az emberevők a csapat egyik legaljasabb tagját teszik először harcképtelenné, de aztán oly módon kezdik el brutalizálni (például premier plánban vágják le nemi szervét), hogy azonnal azt kívánjuk, a többiek remélhetőleg megússzák. De az ingadozásnak nincs vége: a többiek - ahelyett, hogy segítenének, vagy legalább a bőrüket mentenék - inkább felveszik az egészet a kamerával, ami először talán érthetetlen, de aztán szép lassan rájöhetünk, hogy filmeseink fanatizmusa a szenzációhajhászásban kimeríthetetlen. Deodato tovább csavargatja az emberi pszichét a végkifejletben is. A következő, és egyben utolsó még látható áldozat természetesen a lány; azért természetesen, mert ő még időnként próbálta megakadályozni társai őrjöngését (és Deodato úgy intézi, hogy a teknős kibelezésénél ő legalább hányjon, a nagy pókoktól pedig ijedjen meg). Faye-t a bennszülöttek megerőszakolják, majd a szó szoros értelmében szétszedik, és ezzel Deodato megalkotta a tökéletes elegyet undorból, kárörömből, sajnálatból, dühből, tehetetlenségből és értetlenségből.




Hozzá kell tenni, ahhoz, hogy a „Cannibal Holocaust” működjön és maximális hatást érjen el, még további négy feltételnek kellett beválnia, amiből már csak kettő függött a rendezőtől. A legfontosabb talán a dokumentarista jelleg. Deodato úton-útfélen igyekszik filmjét valósághű megnyilvánulásokkal, részletekkel telepakolni, ilyen például a stáblista előtti utózönge, vagy korábban az a szöveg egy technikustól, hogy „x része tönkrement a szalagnak, az néma, de xy módon megoldottam”. A leglényegesebb azonban a kézikamera használata. Deodato megtehette volna, hogy hagyományosan forgatja le a „film a filmben” részt is, mintegy utólag rekonstruálva, mi történt. Azzal, hogy a vetítőben ülők által látott, majdnem nyers felvételeket láthatjuk mi, nézők is, szinte teljességgel elhiteti velünk, hogy az azokon szereplő négy ember tényleg meghalt.
A következő két feltétel hatás szempontjából szintén a „ha hiszik, ha nem, ők meghaltak”-elvet támogatja. Az egyik a speciális effektusok profizmusa. Ha az effektek gyengék lennének, például a befejezés során, azonnal ugrana a koncepció. Nos, erről szó sincs, és erre talán az a legfőbb bizonyíték, hogy Deodatót bírósági fórumokról gyilkossággal vádolták meg, mondván kibeleztette színészeit a kamera előtt, vagyis a „Cannibal Holocaust” egy snuff-film. A bíró úr csak akkor ejtette a vádat, amikor a négy színész (akiket szerződés kötött, hogy egy éven át ne vállaljanak más munkát) besétált a tárgyalóterembe.
Ugyanilyen fontos a vágás, amely ha nem lenne világszínvonalú, könnyedén lebuktathatná a rendezőt, különösen a befejező jelenetekben.
A végére maradt az a feltétel, amely nem függött ugyan a rendezőtől, de alkalmazása váratlanul jelentős részt vállalt a „Cannibal Holocaust” unikummá válásában. Riz Ortolani muzsikájáról van szó, amely nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egyes jelenetek kicsapják a nézőnél a biztosítékot. Ha az ember nem látná, amit lát, azt hihetné, hogy egy romantikus vígjáték aláfestő zenéjét hallja. A vásznon lévő brutalitás, és az azzal hangulatilag ellentétes zene (a főcímzene legalábbis, mert Ortolani vérfagyasztó dallamokat is szerzett a filmhez) legalább olyan emlékezetes mixtúrát alkot, mint amilyen lelkiállapotba a néző kerül a stáblista után.




A cenzúra természetesen nem volt túl kegyes a filmhez. Leghevesebben az állatgyilkosságok miatt támadták Deodatót (ekkor még nem volt erre vonatkozó törvény Olaszországban). Én erre csak annyit jegyeznék meg, hogy Bertolucci „Huszadik század” című ötórás mesterművében is ölnek a filmvásznon állatot, vagy Ermanno Olmi 1978-as „A facipő fája” című háromórás eposzában egy liba fejét csapják le közeliben, a disznóvágás-jelenetről nem is beszélve. Olmi filmje mindazonáltal nem szidalmakat kapott, hanem például Arany Pálmát Cannes-ban.

A „Cannibal Holocaust” mondanivalója két részből tevődik össze, és megállapítható, hogy mindkettő aktuálisabb, mint valaha. A fehér ember pusztítja környezetét, és ha a civilizáció útjában áll valami érintetlen, azt bizony kíméletlenül eltapossa. Másrészről Deodato már ekkor, 1980-ban bemutatta azt (az ember voyeur természetére való számtalan utalás mellett), hogy hogyan készülnek napjainkban is az úgynevezett oknyomozó riportok, vagy akár dokumentumfilmek: mindegy, mi a téma, amit éppen megragad a média, a lényeg, hogy hatásvadász módon, minél véresebben, az igazságot gyakran a sárba tiporva vonzzák a képernyők elé a nézőket. Deodato a mondanivalóját természetesen a hetvenes évekre jellemző realista, naturalista stílusban tálalja, és a film ennek jegyében, és a választott témának is köszönhetően elképesztően brutális. Viszont a képi megjelenítés önmagában nem sokat érne, ha nem lenne meg a nyomasztó atmoszféra, és azok a rendezői húzások, amikről fentebb írtam. Mindez persze egy többnyire amerikai filmkultúrához szokott szempárnak és agynak meglehetősen sok, de el kell fogadni, hogy az akkoriban egy másik (eredetibb, kreatívabb, provokatívabb és műfajgazdagabb) filmes korszak volt.

A „Cannibal Holocaust” bő három évvel ezelőtt jelent meg dvd-n az Ultrafilm kiadásában - nagy nehezen. Állítólag valakik, talán valami korhatároló bizottság (azok a bácsik és nénik, akik buzgón kategorizálgatják a filmeket, de igazából annyit sem értenek hozzájuk, mint tyúk az ábécéhez) be akarta tiltani a megjelenést. Miután végre-valahára rájöttek, hogy erre maximum 25-30 évvel lett volna joguk, a „Cannibal Holocaust” az X-es besorolást kapta, elsőként a magyar dvd-történelemben. A dvd duplalemezes, olasz, angol és magyar hanggal, amely a klasszikus magyar szinkront (Forgács Gábor, Lux Ádám és a sajnálatos módon fiatalon elhunyt Prókai Annamária) takarja. Az extramennyiség bőséges: interjú két főszereplővel, egy magyar és egy rendezői audiokommentár, Ruggero Deodato sajtótájékoztatója, trailerek, kép-, és plakátgaléria, zenés klip, de megszólal Riz Ortolani is. Igazán példamutató kiadvány (azóta egylemezes változatban is megjelent) egy olyan filmről, amely most már több, mint harminc éve borzasztja el a nézőjét, és ugyanennyi ideje felülmúlhatatlan erejű.

Végeredmény: A KANNIBÁLFILM

A film: 10 pont
A dvd: 10pont


L’assassino é costretto ad uccidere ancora/The Killer Must Kill Again (1975)

$
0
0
L’assassino é costretto ad uccidere ancora/The Killer Must Kill Again (1975)


A férfi átkozódva elmegy otthonról. Feleségével megint jól összeveszett, pedig a nő pénze rendkívül fontos az üzlethez. Az éjszakában hirtelen furcsa látvány tárul a szeme elé. Egy magas, ijesztő külsejű alak halottnak tűnő nőt helyez autója kormánya mögé, majd a járművet mindenestül a folyóba löki. Bárcsak a kiállhatatlan feleségem lenne abban az éppen elsüllyedő autóban - gondolja hősünk, majd remek ötlete támad. Megszólítja a nem túl bizalomgerjesztő figurát, és üzletet ajánl neki. Egy rakás pénzt azért, hogy a nem kívánatos nőt az imént demonstrált módszerrel tüntesse el örökre. A megegyezést a terv végrehajtása követi. Minden jól alakul, egészen addig, amíg az autó - csomagtartójában a gyűlölt feleség testével - egyszerűen köddé válik…

… és ezzel egy emlékezetes hajsza veszi kezdetét, az autót ugyanis egy fiatal szerelmespár kötötte el. A bérgyilkos azonban nem zavartatja magát, és a pár után ered: a holttestet mindenáron el kell tüntetni. Hitchcock „Idegenek a vonaton”? Bizony, a kiindulópont hasonló hozzá. Utána azonban egy road movie-ba oltott giallo következik, amely egy lakatlan tengerpart házban állapodik meg, és itt már igencsak véres epizódokra is sor kerül.
Elsőrangú a stáb, bár George Hiltonnak ezúttal sok dolga nincs, azért a női nem számára szívdöglesztően tud nézni, nem csoda, hogy szerepe szerint itt is egy nőfaló, de feleségéhez is gyorsan vissza tudja hízelegni magát. Jelen van még a szerelmespárként Alessio Orano és a szépséges Cristina Galbo is, de a „The Killer Must Kill Again” legnagyobb dobása mégis Michel Antoine (az „Egy marék dinamit” rosszfiúja), aki már attól ijesztő tud lenni, hogy szimplán a kamerába mered.

Luigi Cozzi igazából nem csavargatja a sztorit, giallója a „straightforward” változatot képviseli, vagyis az események logikusan és könyörtelenül következnek egymás után, különösebb variálás nélkül. A legemlékezetesebb jelenetsor egyértelműen az, amikor párhuzamosan látjuk Oranót, amint a zöldben alkalmi szöszi ismerősét (Femi Benussi) kettyinti, és szegény szerencsétlen Galbót, aki abban a hitben van, hogy szerelme ennivalóért ment a városba, és aki - szűz lévén - az első alkalmat valami rendkívülinek képzeli el mindaddig, amíg a bérgyilkos Antoine rá nem tör. Az alkalmi numera és a megerőszakolás képei keserű elegyet alkotnak ebben a giallo gyöngyszemben.





Amely gyöngyszem egyébként már 1973-ban elkészült, de különböző okok miatt két évig csúszott a bemutatása. Ilyen ok volt például a cenzori bizottság, amely eredeti formájában nem engedélyezte a bemutatást - nyilvánvalóan a túl sok (?) szexet kifogásolták. A szőke útszéli ismeretség szerepére az alkotók eredetileg Gloria Guidát szánták, de „felsőbb” nyomásra végül Femi Benussi lett a befutó (Galbo helyett pedig Ornella Muti volt tervbe véve - bár azt hiszem, ekkoriban Mutit mindenki tervbe vette). Végeredményben a „The Killer…” (amelynek a címét „The Spider”-ből változtatták át) már nem lett annyira sikeres, mint műfajbéli elődei, hiszen 1975-re a giallo-láz némileg lecsengett. Igazán kár, hiszen Cozzi filmje az első vonalba való.

A dvd a Mondo Macabro gyárából került ki, és nagyon jó befektetés: olasz és angol hang, angol felirat, eredeti képnagyság, rendezői interjú, kommentár, doku, galéria, trailer - ennél nem is kell több. Az, hogy néha a hang kicsit zúg és serceg, egyáltalán nem kell, hogy kedvünket szegje, ha ezt az elsőrangú giallót a polcunkra akarjuk helyezni.

Végeredmény: Kemény giallo emlékezetes rosszfiúval

A film: 10 pont
A dvd: 10 pont



Tortúra/Misery (1990)

$
0
0
Tortúra/Misery (1990)


Paul Sheldon leüti az utolsó betűket a kéziratban, hörpint a pezsgőjéből és cigire gyújt. Messze földön híres regénysorozata újabb darabján van túl, már csak a kéziratot kell elvinni a nagyvárosba, Sheldon ugyanis az isten háta mögött szokta megtalálni az ihletet, egy hófödte szállodában. Ekkor óriási bajba kerül: útközben hóvihar tör rá, autója lerepül az útról, ő meg kissé összetöri magát. Talán ott is maradna holtan az autója rabjaként, ha nem találna rá Annie Wilkes, aki elviszi magához. Az ex-ápolónő ellátja Sheldon sebeit (a férfi képtelen lábra állni), így úgy tűnik, minden jóra fordul. Annie azonban az író megrögzött rajongója, és amikor világossá válik, hogy a tébolyodott nő örökre magánál akarja tartani, elkezdődnek a borzalmak…

Stephen King nem akarta eladni a „Tortúra” megfilmesítési jogait, de aztán engedett Rob Reinernek, mivel az korábban egy, az író által is elismert adaptációt tett le az asztalra („Állj mellém!”/Stand by Me, 1986). King mindezzel nagyon jót cselekedett, hiszen egy fenomenális horror-thriller keveredett ki a dologból. Ahogy egy színvonalas horrorfilmnél szokás, az atmoszféra és az alakítások viszik a prímet, bár van egy-két véresebb jelenet is. William Hurt, Harrison Ford, Michael Douglas, Al Pacino, Robert De Niro, Gene Hackman, Richard Dreyfuss, Robert Redford, Warren Beatty - vajon mi a közös bennük? Nos, őket mind-mind felhívták Reinerék, hogy ugyan nem lenne-e kedvük eljátszani Sheldon szerepét. Nem volt kedvük. Ekkor, már a kétségbeesés küszöbén kaparták elő az ekkoriban nem túl jó passzban lévő James Caan-t, aki igen jó teljesítményt nyújt. De aki mindent és mindenkit túlszárnyal, az Kathy Bates. Bates a színpadról került e filmbe, a Hollywood által nem dróton rángatott Castle Rock pedig megengedhette magának, hogy egy addig főleg csak sorozatokban és színházban játszó ismeretlent tegyen a női főszerepbe. A végeredmény hihetetlen lett, Bates olyan ijesztő, hogy a néző Caan-nal együtt vállvetve retteg, amikor csak Wilkes feltűnik az ágy lábánál. A mellékszereplők szintén remekelnek, különösen Richard Farnsworth mint helyi seriff, akit csak nem akar békén hagyni az író rejtélyes eltűnése.




Az egyik leghírhedtebb jelenet - amikor Annie enyhén brutális dolgokat művel Sheldon lábával - szintén befolyással volt a stábra, egészen pontosan a rendező személyére. Az eredeti elképzelés, a „megbéklyózás” elrettentette George Roy Hill-t, mire Reinernek elege lett, és maga vállalta a rendezést (és ekkor még a szereplőválogatás előtt voltunk…). És hogy a forgatókönyvíró William Goldman szaktekintélyt is kihozzák a sodrából: a jelenet végül megváltoztatva került a végső vágásba, ami Goldman-nél számos dührohamot okozott (bővebbet lehet olvasni minderről Goldman „Mit is hazudtam?” című művében, amely a világ egyik legjobb könyve, amit valaha filmekről írtak).

No de a lényeg: a rendezés, a hangulat elsőrangú, a suspense működik, a kulcsszereplő Bates teljesítményére pedig nem lehet jelzőket találni (ő ellenben ezért talált egy Oscar-díjat).

A dvd az Intercom mára már alig-alig beszerezhető kiadványa a klasszikus - és kifogástalan - szinkronnal (Molnár Piroska, Tordy Géza), sajnos egy fia extra nélkül.

Végeredmény: Kitűnő King-adaptáció, közel a Ragyogáshoz

A film: 10 pont
A dvd: 7 pont


Chi l’ha vista morire?/Who Saw Her Die? (1972)

$
0
0
Chi l’ha vista morire?/Who Saw Her Die? (1972)


Velence: egy szobrász pöttöm lányát meggyilkolja egy titokzatos sorozatgyilkos, aki már évekkel ezelőtt is lecsapott. Az áldozat már négy évvel korábban is egy hasonló korú gyermek volt, és további egyezés a gyilkosságok között, hogy a kislányok vörös hajúak voltak. A szobrász saját szakállára kezd el nyomozni, és hamarosan egy gyanús ügyvéd nyomára bukkan. Bonyolítja a helyzetet az is, hogy szemtanúk állítása szerint a bűntettek helyszínén mindig jelen volt egy különleges figura, egy fekete gyászruhába öltözött nőalak…

Aldo Lado a felülmúlhatatlannak tűnő „Short Night of Glass Dolls” után egy újabb mesterművet rázott ki a kisujjából. Érdemes azonban megállni egy pillanatra. Velence? Vörös szín? Helyes a megfejtés, Donald Sutherland, „Don’ t Look Now”. Nicolas Roeg mesteri filmje előtt vagyunk egy évvel, és mégis, a „Who Saw…” nem túl ismert alkotás, legalábbis a „Don’ t Look…”-hoz nem lehet mérni a hírnevét. Minőségét azonban bőven: Lado filmjében egyszerűen nem lehet gyenge pontot találni.

Lado minden szinten a legjobbat nyújtja: tragikus és rémisztő a sztori, remek a stáb, a zene pedig mindent visz. Utóbbiért természetesen Ennio Morricone volt a felelős, és gyakran visszhangzó, néha kánonban előadott gyermekkórus-betéteit valószínűleg soha nem tudjuk majd kiverni a fejünkből. A kétségbeesett apát ex-James Bond George Lazenby alakítja, legalább olyan jól, mint Donald Sutherland. Anita Strindberg, a kis Nicoletta Elmi és főleg Adolfo Celi is bámulatosan jó.

Franco Di Giacomo operatőr képei felejthetetlenek, és ezt a fenomenális giallót olyan állapotba juttatják, amely véleményem szerint csak ennek a műfajnak a sajátja: egy idő után az embert már nem is érdekli a végkifejlet, a gyilkos személye (aki általában jól megbújik a vásznon), annyira dúskál a stílusban minden, ami a szemünk előtt pereg. A fényképezés mellett a helyenként megdöbbentő vágás (be-bevillanó képek amolyan Roeg-módra), a vért az ereinkben megfagyasztó zene összepárosítva a gyilkos özvegyi fátylán át elénk vetített szemszögével ritka technikai bravúrokat is jelentenek egyben. De ugyanilyen emlékezetes még Strindberg kergetőzése a kamerába nézve egy autó körül, vagy az, ahogy Lado egy fürdőkád csobogó vizével és egy mosókesztyűvel maximálisan ijesztő hatást ér el.





Kiemelkedő színvonalú alkotás a „Who Saw…”, az egyik legkreatívabb műfaj egyik legszebb darabja, mindenképpen beleszámolandó mondjuk a top 5 giallo közé. A vicc az, hogy a hetvenes években egy ilyen remek darabot szinte csak úgy „mellékesen” készítettek el. Lado utolsó tangózni segített volna Bertoluccinak, ha Marlon Brando ráért volna. De Brando éppen keresztapázott, így Lado előtt megnyílt az út tárgyalt giallónk elkészítéséhez. Amit manapság dollár/eurómilliók segítségével sem érnek el a filmstúdiók, és az általuk alkalmazott többé-kevésbé (inkább kevésbé) tehetséges rendezők, azt ekkoriban két forgatás közben emberi kreativitással, bámulatos stílusérzékkel hozták létre filmesek, akiket talán meg sem becsültek kellőképpen ezért.

A „Who Saw Her Die?” Angliában és Amerikában is megjelent dvd-n. Az angol kiadás a Shamelessnek köszönhető, amely kiadó egészen szép munkát végzett. A kép gyönyörű, bár a hang időnként nagyon felerősödik. Az angol forgalmazó kicsit talán túlfényezi magát a menük között (másodpercenként kiírják, hogy Shameless, csak hogy el ne felejtsük, kinek köszönhetjük a lemezen található földi jót), a borító hátsó felén pedig valóságos képözönt zúdítanak az emberre, ráadásul az összes szexet és erőszakot ábrázoló képet ideerőltették. A Blue Underground már jóval visszafogottabb (és szebb a címlap is), a hang megbízhatóbb és kapunk egy remek interjút is Ladóval 11 percben (a trailer mellett). Dühítő, hogy egyik kiadványon sincs felirat, pedig az angol szinkron néha elég tompa. Mindent összevetve mindkét dvd-t tudom ajánlani, sőt, akár egyszerre mindkettőt is, hiszen egy ilyen mesterművet akár többféle változatban is érdemes a polcra tenni.

Végeredmény: Nagyszerű giallo, ahogyan azt Ladótól megszokhattuk

A film: 10 pont
A dvd-k: 8 pont (Shameless), és 8,5 pont (BU)


Török gyümölcs/Turks fruit/Turkish Delight (1973)

$
0
0
Török gyümölcs/Turks fruit/Turkish Delight (1973)


Erik, a szobrász az autóút szélén stoppolva nem is sejti, hogy a váratlanul fékező autóban élete szerelme mellé fog beszállni. A vörös hajú Olga nem sokat kéreti magát, amikor Erik tapogatni kezdi - és elkezdődik egy viharos szerelmi történet. A pár balesetet szenved, ezután az anyja eltiltja Olgát Eriktől, de az nem hagyja magát. Házasság, szenvedélyek, szakítás és sok-sok szex Paul Verhoeven rendezésében.

A ma már több mint 25 éve Hollywoodban munkálkodó Paul Verhoeven 1973-ban, még nemzeti színekben megalkotta azt a holland filmet, amelyet máig az ország legsikeresebb és legnépszerűbb mozgóképeként tartanak számon. A középpontban két elképesztő alakítás áll, a talán mindenki által ismert Rutger Hauer játssza Eriket, a vagány művészlelket; Hauer csodálatos figurát alkot, humor, szenvedélyesség és őrületes mennyiségű szexuális energia árad belőle. Monique van de Ven játssza Olgát, a vörös hajú lányt, akinek olykor gyerekes magatartása páratlan érzékiséggel társul. E női főszerepre eredetileg Willeke van Ammelrooy lett kiválasztva, aki azonban egyrészt túl drága lett volna a film költségvetéséhez mérten, másrészt pedig Ammelrooy nem akarta kopaszra nyíratni a fejét a befejező jelenetekhez. Így került a képbe Monique van de Ven, aki - ironikus módon - éppen ekkor hagyta ott a színésziskolát Maastrichtban.

A film erotikus epizódokkal (Erik gyors hódításaival) kezdődik, melyek humorosak (lásd babakocsi ringatása az ágy mellett, „akció” közben), és tele vannak meghökkentő ötletekkel (például Erik trófeás albuma), valamint mára már kultikus mondatokkal („I fuck better than God.” - ezért a mondatért egyébként a rendező apja annyira megharagudott, hogy nem volt hajlandó megnézni a filmet). Ami ezután következik, az Erik és Olga elsöprő szerelme, melynek nem állhat útjába sem a gyűlölködő anyós, sem a gazdagság csábítása. Egyvalami azonban igen: amikor a szex véget ér, Erik tehetetlenné válik, és az élet egyéb területein képtelen kiszolgálni Olgát. Verhoeven a humoros, eredeti, provokatív és néhol egyenesen sokkoló epizódok között Erik karakterére koncentrál. Egy szexualitásával és öntörvényűségével hódító férfi megtalálja az igazit egy egész életre, és döntő változásokon megy keresztül. A történet végére a szerelem végsőkig megható tragédiába torkollik (Erik és Olga közös olvasása valószínűleg mindenkit meg fog ríkatni), és az utolsó képsorokból sejthető, hogy Erik már sohasem lesz az, aki azelőtt volt.





Verhoeven filmje az idők folyamán igazi nemzeti kinccsé változott, és a közvélemény megkövetelte, hogy a rendező következő munkájában újra összehozza a van de Ven - Hauer párost. Ez meg is történt, a „Forró verejték”/Keetje Tippel című kosztümös drámában, amely szintén a legmagasabb nívót képviseli, de semmiképpen sem folytatása a Török gyümölcsnek.

Végeredmény: a „Love Story” drasztikusan; Hollandia, de egyben Európa filmtörténelmének egyik legcsodálatosabb filmje a szerelemről

A film: 10 pont


Pete Walker nyolc horrorfilmje (1971-1983)

$
0
0
Pete Walker nyolc horrorfilmje (1971-1983)


Pete Walker volt az angol horror és exploitation egyik, ha nem a legnagyobb alakja a hetvenes években. Már a hatvanas évtized végétől aktív volt, és néhány erotikus komédia után nyergelt át a horrorra. Munkáit leginkább a hétköznapi szörnyűségek bemutatása jellemezte, avagy olyan karaktereket használt ijesztgetésre, akik bármikor szembejöhettek egy átlagpolgárral az utcán, mivel maguk is átlagpolgárok voltak, nem természetfeletti lények. Ez szakítást jelentett a korszakra jellemző stílussal, amelyet például a Hammer, vagy a Tigon képviselt: nem Drakula, Frankenstein, vagy egyéb szörnyek jelentették a veszélyforrást, és a történelmi kosztümök is a dobozban maradtak.













 

Nem mondhatni, hogy ezt a kis összefoglalót egy túl veretes művel kezdem, ugyanis a

Die Screaming Marianne (1971)


egy merő unalom. Susan George egy üldözött nőt játszik, akit családja, de úgy egyébként majdnem minden szereplő presszió alá helyez, és egy számsort akar megtudni tőle. Magát rendkívül lassan vonszoló cselekmény, kevés horror (az is csak a legvégén) és összesen egy színvonalas és izgalmas jelenet, amelyben George-ot a családi ház gőzfürdőjébe csalják egy kis izzadásra, majd „véletlenül” rázárják az ajtót. Gyenge, nagyon gyenge film, mellyel Walkernek is meggyűlt a baja, állítólag semmi sem úgy néz ki benne, amilyennek elképzelte, ráadásul a stáb tagjai is tiszta szívből gyűlölték egymást. De legalább a forgatási helyszín (Portugália) egzotikus volt.


Egy fokkal már nagyobb élményt nyújt a

The Flesh and Blood Show (1972),


amely egy csapat színészt követ nyomon. Hőseink egy színházépületben egy darabot próbálnak, de valaki elkezdi tizedelni őket. Inkább érdekes, mintsem élvezetes film, amely szégyenszemre hosszú időre unalomba fullad, egészen a gyilkos lelepleződéséig, amely egy régi történetet elevenít fel. Walker nagy adag meztelenséggel (már az első percektől kezdve) próbálja fenntartani a figyelmet, de a produktum a rendező későbbi mestermunkáihoz képest igen vékonykának tűnik.


Gyorsan rá is térek Walker egyik remekművére, egyben diadalmenete kezdetére, a

House of Whipcord (1974)


című horror-exploitation keverékre, amely Walker és hű forgatókönyvírója, David McGillivray első gyümölcsöző közös munkája volt. Egy halk szavú fiatalember randizni hívja a francia modellt, majd egy hétvégén autóján vidékre viszi, hogy bemutassa anyjának. A modell azonban csapdába esik, egy börtön vár rá, ahol korábbi meztelen fényképeiért („erkölcstelenségéért”) cellába zárják, megkorbácsolják és bitóval fenyegetik, számos sorstársnőjével együtt. Az illegális intézményt egy rakás őrült vezeti: egy vak ex-bíró, az őt is rászedő, és tudatlanságban tartó főnöknő, valamint két fegyőrnő (egyiküket az elmaradhatatlan Sheila Keith játssza). A bajba jutott modell persze szökni próbál, de ez még csak a kezdet. Remekül konstruált és megírt horrorfilm társadalmi kommentárral, cinizmussal, tudatos provokációval, korbácsolással (mint a fiatal lányok erkölcsi fertőjének fegyelmező eszköze, egyben a háromrétegű büntetés második pillére) és sok fordulattal. Érdekes módon a negatív karakterek az érdekesebbek és élvezetesebbek, az idős színészgárda remek teljesítményt nyújt.



És minderre még rátesz egy lapáttal a

Frightmare (1974),


amely az elmaradhatatlan Sheila Keith diadalmenete. Kedves(nek tűnő) idős hölgy kártyajóslást kínál magányos kuncsaftoknak, akiknek ezután nyomuk vész; férje aggódik, lánya látogatja, de nem ismeri ki magát rajta, kisebbik lánya pedig igen nagy titkot hordoz magában. És hogy mindez hová fajul? Nos, jelentős szerepet vállal a történetben egy fúrógép…
Walker még a „Whipcord” évében küldte a mozikba ezt a remekművet (érdekes módon rengeteg negatív kritikát begyűjtve), azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy ráirányítsa a figyelmet arra az apróságra, miszerint számos dühöngő őrültet küldenek vissza a társadalom soraiba gyógyultnak nyilvánítva a bíróságok. Történetünk hőse 14 évet tölt egy intézetben, de véres hobbijától csak nem tud elszakadni. Az egész film mesterien felépített, a befejezés pedig letaglózó. Senkinek nem ajánlom, hogy kihagyja például azt a jelenetet, amelyben idős hölgyünk furfangos keresztkérdésekkel próbálja a sarokba szorítani az őt sarokba szorítani igyekvő pszichiátert.



De ez még mindig nem minden. Személyes kedvencem Walker bácsitól nem más, mint a

House of Mortal Sin/The Confessional/The Confessional Murders (1976),


amelyben egy idős pap (Anthony Sharp, aki Peter Cushing helyett ugrott be, és valami hihetetlen) bűnt bűnre halmoz. A véletlenül hozzá gyónásra betévedő szépséges Jenny-t (Susan Penhaligon) terrorizálni kezdi, szalagra rögzíti a fülkében elhangzottakat, követi hazáig, elintézi barátját, majd fiúját is. Eközben a „paplakban” mozgásképtelen anyját egy alattomos házvezetőnővel (az elmaradhatatlan Sheila Keith, ezúttal fél szemmel) ápoltatja, aki titokban rajong érte. Walker talán legjobb filmje ez, negatív „hőse” a játékidő végére olyan elképesztő morális mélységekbe jut, amire a „gonoszság” szó nem is elég kifejező (még nagyobb lökést ad a dolognak a katolikus papi egyenruha). Walker emellett a véres jelenetekre is odafigyelt, a tűzforró ital arcba löttyintését tömjénfüstölővel történő arcszétverés követi. A befejezés formabontó és pesszimista, és mindez az alaptémával együtt az egyház számára nagy botrányt és provokációt kellett volna, hogy jelentsen. Nem így lett azonban, ez a remek horror sajnálatos módon nem keltett nagyobb feltűnést.



A Walker - McGillivray - Peter Jessop (operatőr)-trió együttműködésének következő darabja volt a

Schizo (1976),


melynek legelején egy komplett orvosi definíciót kapunk a későbbiekben látottakról. A sztori középpontjában egy gyönyörű korcsolyázónő áll, aki úgy dönt, hogy férjhez megy. Boldogsága csak azért nem teljes, mert egyre-másra furcsa dolgok történnek. Ilyen például, amikor az esküvői parti egyik ünnepélyes pillanatában véres hentesbárd kerül a kezébe, de emellett azt is feltételezi - okkal -, hogy valaki folyamatosan figyeli. Történik egy-két gyilkosság is, de a megértés kulcsa valahol az ex-sportolónő múltjában, egész pontosan gyerekkorában keresendő, amikor egy igen véres eseménynek volt szemtanúja. Érdekes módon első megtekintésre nem rajongtam túlzottan a Schizóért, de másodszorra már igencsak tetszett, nem csoda, hiszen egy színvonalas kis pszichohorrorról van szó. A főszerepben az a Lynne Frederick látható, aki e film után nem sokkal Peter Sellers felesége lett, és aki sajnálatos módon a kilencvenes évek derekán végleg elveszítette az alkoholizmussal vívott harcát.



Pete Walker utolsó nagy dobása horrorfronton a

The Comeback (1978)

volt, melyben egy énekes (a valóságban is ezt az ipart űző Jack Jones) hat év távollét, és egy válás után visszatér, hogy folytassa a karrierjét. Ex-neje eközben vérbe fagyva hever a férfi lakásán - egy különös maszkot viselő alak szabdalta szét. Az énekes erről nem tud, az alkotáshoz ugyanis egy gyönyörű házacskában lát hozzá, ahol kényelméről egy idős házvezető pár (Bill Owen és az elmaradhatatlan Sheila Keith) gondoskodik. A nyugalomból azonban nem lesz semmi: a férfit éjszakánként különös zajok, sírás és sikolyok zavarják meg, és nemsokára egy régi barátjára is lecsap a konyhakés. Élvezetes horror erős psychós beütéssel és nagyon jól sikerült gyilkossági jelenetekkel (az első rögtön a film elején). Kissé talán szájbarágós a befejezés, és hiányzik a Walkerre oly jellemző erotika is, de összességében színvonalas darab, amely - a szokásos módon - pocsék kritikákat kapott annak idején, és még manapság is.



Az 1979-es „Home Before Midnight” szerelmi drámája után már csak a

House of the Long Shadows (1983)


maradt Walker rajongóinak, de nem hinném, hogy túl sok örömüket lelték benne, mint ahogyan én sem. Egy író fogadásból egy vidéki kísértetházba költözik, hogy összeüssön egy könyvet. Sokáig nem dolgozhat zavartalanul, ugyanis állandóan megzavarják: feltűnik Vincent Price, Christopher Lee, Peter Cushing és az elmaradhatatlan Sheila Keith (aki csak a Schizóból maradt ki). Egy kis PG-s csikicsuki, lehetne igazi „good fun” is, de sajnos ártalmatlan, nem ijesztő, tipikusan 80-as évekbeli blődséggel megfűszerezett darab, amelynek (meglepetésnek szánt) fináléját csak az nem fogja kitalálni előre, aki időközben elaludt. Egyedüli pozitívum az idős horrorsztárok jelenléte, bár a filmet ők sem tudják megmenteni.



Whipcord, Frightmare, Mortal Sin, Schizo, The Comeback: ez az öt film bizonyítja, hogy Walker tudott egyet s mást a szakmáról. A filmjeinek saját maga volt a producere is, így függetleníteni tudta magát, és adott volt számára az alkotói szabadság (bár a cenzúra azért többször is nekiesett). A koporsó alakú dvd-doboz lenyűgöző kiadvány (kár, hogy a „Schizo” nincs benne, de hát a jogok…), Walker öt filmje 5.1-es hanggal, előzetesekkel, angol felirattal és néhány remek dokuval áll rendelkezésre. Az audiokommentárok is érdekesek - Walker beavat a cameókba, a mellékszereplők másik filmbéli röpke feltűnéseibe -, vagyis érdemes lenne beruházni a doboz megvételébe; azért a „lenne”, mert a kiadvány már csak használtan elérhető itt-ott. Magyarországra érdekes módon tudtommal csak kevés Walker-film jutott el, a „Schizo” intervideós kiadását magam is fogtam a kezemben, a „House of the …”-t pedig a VICO forgalmazta „Hosszú árnyak” címen.


A filmek:

Die Screaming Marianne: 2 pont 
The Flesh and Blood Show: 6 pont 
House of Whipcord: 10 pont 
Frightmare: 10 pont 
House of Mortal Sin: 10 pont 
Schizo: 9 pont 
The Comeback: 8,5 pont   
House of the Long Shadows: 4,5 pont 

A dvd: 10 pont

 

 

 
  

The Babadook (2014)

$
0
0
The Babadook (2014)


Amelia boldogságát egy autóbaleset töri ketté. Bár fia életben marad, a gyermek apja meghal. Hét évvel később nyugalom helyett még mindig megpróbáltatások várnak a fiatal nőre, hiszen Samuel nem egy szokványos hétéves, erőszakos természetével kirí a környezetéből. Egy napon aztán az esti meseolvasáskor Samuel egy különös könyvet választ. A könyv fekete-fehér rajzokból áll, és egy ijesztő alakról, a Babadook-ról szól. Amelia, látva a hatást Samuel-en (a fiú ezután szinte folyamatosan a Babadook-ot véli látni a házban), előbb eldugja, majd elégeti a könyvet. Samuel viselkedése azonban egyre kiszámíthatatlanabb, ráadásul úgy tűnik, mintha a könyvben szereplő rémalak az uralma alá hajtotta volna a házat…

Az ausztrál filmiparra már a hetvenes évek óta komolyan oda kell figyelni, de az utóbbi években is előjöttek néhány erős horrorfilmmel/thrillerrel, mint mondjuk a „Triangle”, hogy csak egy példát említsek. Ennek tudatában nagy reményekkel vágtam bele a „The Babadook” megtekintésébe, különösen, hogy William Friedkin, „Az ördögűző” kreátora az utóbbi idők legfélelmetesebbjének nevezte a szóban forgó művet.

Kellemesen sötét tónusú képekkel indulnak az események, a rendezőnő, az elsőfilmes Jennifer Kent mindig a megfelelő pontra helyezett kamerával, és két főszereplője segítségével hangulatos atmoszférát teremt. Aztán persze jönnie kell az ijedelemnek, és ez egy könyv formájában meg is érkezik. A könyv röviden: telitalálat. A „nem nehéz kitalálni, honnan származik” Alex Juhasz munkájáról van szó, és bizony ilyen ijesztő könyvet ritkán látni. Egy úgynevezett „pop up book”-ról van szó, melynek egyes részei mintha külön életet élnének az egész belsejében. A szöveg rövid tőmondatokból, vagy még annyiból sem áll, és igen fenyegető állításokat tartalmaz a Babadook nevű személlyel kapcsolatban. Számomra a film csúcspontja a könyv következő megjelenése, amikor a rajzok szinte életre kelnek, és nem éppen gyerekeknek való jeleneteket mutatnak be. Hasonlóan zseniális magának Babadook-nak a figurája, aki fekete ruházatával, kalapjával és tűhegyes, hosszú körmeivel mintha rémálmainkból lépett volna elő.

No de térjünk a lényegre: mit akar ez a Babadook nevű akárki egy hétéves fiútól, és idősek otthonában dolgozó anyjától? A válasz talán ez: a gyermeket el akarja rabolni, az anyját megszállni, mint valami gonosz lélek. Hogyan, miért akarja mindezt? A második kérdésre a legegyszerűbb a válasz, Amelia ugyanis látnivalóan jobban sajnálja férje elvesztését, mint ahogy sajnálta volna annak életben maradását, és helyette fia elvesztését. A(z egyik lehetséges) pszichológiai alap tehát megvan, innentől tényleg a borzongásé kell, hogy legyen a főszerep. Amivel azonban nem vagyok kibékülve, az a „hogyan” kérdésre adható válasz. A Babadook, bár mint írtam, tökéletes, rémálmokba illő megjelenéssel bír, nem túl emlékezetes dolgokat csinál. Ha a könyv lenyűgözően félelmetes volt, akkor annak, akit ábrázol, háromszor olyan félelmetes dolgokat kellene művelnie. De itt sajnos Kentnek eléggé kifogy az ötlettára, Babadook néha a plafonon mászkál, néha a fejre húzott takaró mögött mocorog, egyszer a telefonba hörög, de ezek egyikére sem mondanám, hogy brávó. És itt ki kell térjek egy fontos dologra. A „The Babadook”-nak volt előzménye, Jennifer Kent ugyanis 2005-ben „Monster” címen egy tízperces rövidfilmet alkotott, amelynek tárgyalt filmünk az egy az egybeni átirata. A „Monster” egy rövidfilm, és a címbeli szörnyetegnek csak egyvalamire van ideje e rövid idő alatt: megjelenni (és a rémalak megjelenése már e tízperces kis szösszenetben is kifogástalanul ijesztő volt). Kentnek a játékfilmmé való kibővítésnél két dolgot kellett megoldania; az anya-fia kapcsolatot, és a szörny „tevékenységét”. Míg az első a film első, hangulatteremtő felében jól muzsikál, addig a második sajna klisés. Hol is hagytam abba a kis múltbéli kitérő előtt? A Babadook telefonál, az égből lehullik a kalapja, ajtókat csapkod… őszintén szólva mindez nem túl eredeti, vagy izgalmas. Van tehát egy telitalálat szörnyünk, aki nem rukkol elő túl érdekes dolgokkal (kár, nagy kár, hogy a könyv nem kap még több szerepet). Kent egy idő után nem is igazán erőlteti, inkább Ameliára koncentrál (plusz rémálmaira, meg néhány tucat csótányra), akit aztán kezd megszállni valami, vagy valaki. Ez innentől megint ismerős lehet; így van, kapjuk Az Ördögűzőt dögivel, csak itt most fordított szereposztással. Amikor pedig Samuelt készül elragadni a természetfeletti erő az anyjától a házon belül, bizony a klasszikus Poltergeist juthat az eszünkbe.





Elmondható tehát, hogy Kent, amikor felturbózta rövidfilmjét, a lényegi, fizikai horrort jelentő résznél nem halt bele túlságosan az eredetiségbe (e téren számomra a mélypont az anya és gyermeke alatt rázkódó ágy volt, melynek láttán Friedkin biztosan örült, hogy egyik klasszikus, 1973-as képsora előtt így tiszteleg az utókor, de én ennyire már nem voltam boldog…), megelégedett azzal, hogy egyedül a figura eredeti, amit művel, és ami a film lényegi része, az már korántsem az. Valahogy egy mozgásképtelen alienhez, egy bedöglött láncfűrésszel hadonászó Texasihoz, vagy a fémkarmaitól megfosztott Freddy-hez tudnám hasonlítani. A befejezésre csak röviden térnék ki - a záró képsorok szintén remekül működtek a rövidfilmben, de itt már nem annyira (azt is mondhatnám, elég butuska), bár rájuk alapozva bőven benne van a pakliban egy sequel lehetősége.

Összkép? Érdekes karakterek, érdekes sztori, lenyűgöző „gonosz” könyv, ijesztő rémalak, hullámzó színvonalú, klisés horrorjelenetek, ritkuló eredetiség. Hogy ez mire elég? Bár klasszikus nem lesz belőle, egy megnézést okvetlenül megér - de kéretik vele együtt a „Monster”-t is megnézni!

Végeredmény: Atmoszférikus, klausztrofóbikus horror bámulatos szörnnyel (és könyvvel), és a vége felé egyre szaporodó közhelyekkel

A film: 7,5 pont


A horda/Nomads (1986)

$
0
0
A horda/Nomads (1986)


A fáradt, és végtelenségig túlórázó doktornőt egy különös pácienshez riasztják, a férfi ugyanis őrjöng, és franciául ordítozik. A doktornő később furcsa tüneteket érzékel magán, ugyanis más szemmel kezdi látni a világot, így egy idegen lakást, idegen nőt és különös, talán a múltban lezajlott jeleneteket él át…

… amelyek - helyes a megfejtés - a kórházban ordítozó férfi életéből származnak. A férfi kutató volt, beutazta az egész világot, majd megpróbált letelepedni feleségével együtt. Sok nyugalomra nem lelt, a garázsajtón ugyanis valakik fenyegető üzenetet festékszóróztak, és a háztömb körül egy fekete furgon körözött. A kissé zavarodott férfi hirtelen ötlettel követni kezdte a furgont, amelyben elvadult fiatalokat talált, akik a környezetük terrorizálásában élték ki magukat. És a legváratlanabb még hátravan: a banda és életmódja lenyűgözi a folyamatosan fotózó követőjét.




Ezt az érdekesnek tűnő sztorit (másodmagával) John McTiernan ötlötte ki és vitte filmre. John McTiernan… ismerős, miket is rendezett? Valami „Die Hard”-okat, amely cím talán ismerősen hangzik, mint ahogy a bennük főszerepet játszó Bruce Willisnek is e széria mozdította némileg előre a pályafutását. Ez volt 1988-ban, „A horda” pedig két évvel előtte keletkezett. Tárgyalt produkciónk egy ígéretes, sajátos hangulatú horrorfilm, amely sajnos nem tudja teljesen kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Rendkívül izgalmasak azok a jelenetek, amikor a Pierce Brosnan által játszott hősünk becserkészi a huligánokat, és sikátorról sikátorra követi őket. A néző valószínűleg igen kíváncsi lesz, hogy mi sül ki ebből, pláne, amikor az üldözöttekből üldöző válik. A végkifejlet azonban némileg lehűti a kedélyeket, legalábbis nekem kissé kurtán-furcsán megoldott, amolyan „jobban kiaknázhatták volna” volt a befejezés. Több jelenetet kellett volna Lesley-Anne Down-nak is adni, valahogy kevés emlékezetes momentuma van, holott azt a keveset nagyon jól játssza, és hát mégis csak érdekes dolgok történnek vele a film legelején. Még két dolgot fűznék hozzá McTiernan hordájához, az egyik, hogy végső megítélése nagyban függ attól, hogy az utolsó jelenetsor mennyire válik be a nézőnél (a két lehetséges reakció: „de gondolatébresztő”, illetve „na ne, ezt nem gondolják komolyan”), a másik meg hogy „A horda” azért - annak ellenére, hogy én túlzottan nem rajongok érte a számomra butuska befejezése miatt - messze jobb, mint a nyolcvanas évek sok-sok szemete, amit a műfajban elkövettek.

Végeredmény: Sokáig érdekfeszítő urbánus horror, amely a végére elég rendesen leereszt

A film: 6,5 pont


Kegyetlen utcák/Savage Streets (1984)

$
0
0
Kegyetlen utcák/Savage Streets (1984)


Ha tartalomismertetésről van szó, a videós korszak egyik szent könyve ismét a segítségünkre siet:



A nyolcvanas évek egyik leghírhedtebb amerikai exploitation-filmjéről szólt eme összefoglaló (amelynél most jótékonyan hunyjunk szemet a cím egyes szám, többes problematikáján). A tömény brutalitás jelentős részét négy igen antiszociális fiúcska szállítja, kiknek lételeme, hogy mindenkibe belekössenek. Amikor megtörténik a végzetes összetűzés a banda és a tizenegy évvel korábbi ördögűzése óta némileg kikerekedett Linda Blair között, következményként egy tornaterem hátsó fertályában huligánjaink kissé összeverik Linnea Quigley-t, plusz még meg is erőszakolják. A cenzúra itt természetesen már közbelépett, ennek köszönhetően az erőszakot lefelezték, és a megrugdosás is leredukálódott a végső változatban. Azt kell mondanom, hála az égnek, ugyanis ennyi is éppen elég belőle (különösen, hogy ezzel egy időben a női öltözőben éppen több párhuzamos „catfight” is zajlik…). Danny Steinmann filmje a nyolcvanas évek tipikus agyatlanságát hozza magával, ami egy bizonyos fokig elviselhető, de aztán oly mértékben halmozódnak a gyalázkodások (négybetűs szó a sokadikon), ömlik az erőszak, és annyira nulla a karakterfejlődés hogy az már kifejezetten unalmassá teszi az egészet. Az ily módon felettébb egysíkú forgatókönyvet egyébként a producer, Erős János, avagy John Strong időnként saját kedve szerint átírta, de ezzel sem tudta (már ha akarta) megakadályozni, hogy a filmet végül ne temesse maga alá az agyatlanság (vagyis mindenki zsigerből üt, erőszakol, gyilkol). Ami marad, az Blair és a gangleader párharca, melytől szintén nem voltam oda, tulajdonképpen a teljes hihetetlenségig fokozott jelenethalmozás az egész, melynek elején Blair mint a bosszú legyőzhetetlen démona tűnik fel egy nyílpuskával a kezében, hogy aztán a jelenetsor kábé felétől hirtelen ijedt nyusziként menekülni kezdjen (miért ijedt meg váratlanul a többszörösen is harcképtelenné tett ellenfelétől? - Na jó, csak költői kérdés volt…). Nyilvánvalóan itt még a „lezúzunk még egy-két helyiséget”, és a „lángolok egyet” című szcenáriókra is sort kellett keríteni. A BBFC-t mindenesetre nem hatotta meg a dolog, csekély 24 percet vágatott ki a filmből.




A „Savage Streets” sajna színészileg sem túl erős, a barátnők szóra sem érdemesek, a rosszfiúkat játszók az őrjöngésen, és az állandó gonosz vigyorgáson kívül mást nem tudnak felmutatni, Blair-nek meg sok dolga nincs, ráadásul a férfiközönséget kielégítendő még egy kád vízbe is bele kell ülnie - ennek aztán sok értelme nem volt.

A filmnek mindezen deficit ellenére elég sok követője akad, ami azért nem csoda, hiszen nézhetőnek nézhető, bár, mint utaltam rá, az idő nagy részében minden szereplő mintha a saját karikatúráját adná.

Végeredmény: Tipikus nyolcvanas erőszakfilm - óbégató rock-soundtrack, gyengén megírt, hiányos szerepek, vázlatos forgatókönyv és folyamatosan áradó butaság

A film: 5,5 pont


Ja igen, Szent Könyvünk még egy plakátféleséget is leközölt:


A nőstényfarkas kísértete/Wilczyca (1983)

$
0
0
A nőstényfarkas kísértete/Wilczyca (1983)



E rövidke „tartalom” után nézzük, mire futotta Marek Piestrak rendezőnek. Sajnos az eredmény felemásnak mondható. A film elég lassú fordulatszámon pörög, már ha ezt egyáltalán pörgésnek lehet nevezni (nem lehet). Ilyen esetben sokat nyom a latban, hogy milyen atmoszférát sikerül teremtenie a rendező úrnak - és az a baj, hogy a film itt is bukdácsol. A horror elég kevés, és az atmoszféra megteremtésének hiánya e szempontból is fájó, mivel így számos üresjárattal kell szembesülnünk. Az utolsó negyedóra viszont mutatós (plusz adagolnak egy kis paradicsomlét is), és váratlanul mozgalmas is, ami talán váratlanul érhet minket a korábbi tempótlanság után.




Sajnos az alakítások terén sem tudok sok pozitívumot írni, úgy nagyjából mindenki megbízható közepességgel teljesít, a főszereplő Krzysztof Jasinski például majdnem végig egy darab arckifejezéssel játszik. És ami még probléma: szerettem volna többet látni a címszereplő farkasból, a kísértetből, valamiféle misztikumból - de ez nem történt meg. Így leginkább egy érdekes műfaji próbálkozás marad „A nőstényfarkas kísértete”, viszont unikumjelleggel, hiszen lengyel horrorfilmmel azért nem sűrűn találkozhatunk.

Végeredmény: Lassú, egyformán játszott, csak a legvégén felpörgő történelmi dráma

A film: 5,5 pont


Macska és légy, avagy 1971 két Argento-giallója

$
0
0
Macska és légy, avagy 1971 két Argento-giallója

Az alábbiakban Dario Argento, az olasz giallo-mester két korai filmje (giallója) kerül nagyító alá.

A kilencfarkú macska/Il gatto a nove code//The Cat o' Nine Tails (1971)


Betörés történik a Terzi kutatóintézetben. A tettes rövid úton elintézi az őrt, de úgy tűnik, dolgavégezetlenül menekül el a helyszínről, mivel semmi sem hiányzik az intézet felszerelései közül. A központban egyébként korszakalkotó felfedezés küszöbén állnak a szakemberek, hiszen rájönnek, hogy a bűnözésre való hajlam az XYY kromoszómáknak köszönhető. A környéken lakó vak férfi, Franco, aki egyúttal a puzzle-ök nagy rajongója is, ezt a rejtélyt is szívesen megfejtené. Segítőtársa lesz ebben egy tettrekész újságíró, akivel közösen rájönnek, hogy az intézet egyik kutatója nem baleset, hanem gyilkosság áldozata lett, gyilkosa pedig nem más, mint a titokzatos betörő…

Dario Argento legnépszerűbb giallója volt az évtizedben a Macska, és könnyű rájönni, miért. Vak ember és újságíró nyomoz, előbbinek aranyos kis unokahúga van, utóbbi meg minden hölgynéző szívébe belopja magát talán már első megjelenésekor. Plusz izgalmasnak tűnő sztori, Ennio Morricone zenél… de a Macska még ennél is jóval több, a film ugyanis egy elsőrangú giallo. Jó szereplők, rafinált sztori - ehhez jönnek Argento kezének a nyomai, a gyilkos szemszöge, a szélesvásznú kép maximális kihasználása és néhány igen kegyetlen haláleset, melyek érdekes módon a tengerentúlon csak PG-s besorolást kaptak (természetesen vágták odaát a filmet, ahol lehetett, és ha ment a logika is a szemetesbe, az sem zavarta a cenzor urakat…).







Ha már Amerika, akkor muszáj, és érdemes megemlíteni a két főszereplőt, Karl Maldent és James Franciscust, akik amerikaiak e német-francia-olasz koprodukcióban. Franciscust a második „Majmok bolygója” epizódból ismerhetjük, Malden neve pedig idehaza szinte egybeforrt a „San Francisco utcáin” című tévésorozattal. Utóbbi, tehát Malden nyújtja a legjobb alakítást, mint vak ex-újságíró, tulajdonképpen az összes jelenetet „viszi”, amelyben jelen van. Maga a karakter is remek, a botjában késpengét rejtő, minden jelentéktelennek tűnő részletet (lásd nyaklánc) memorizáló Franco Arno Argento legjobb pozitív figurái közé sorolandó.

Hihetetlennek tűnik, de Magyarországon a Mokép moziban és videón is forgalmazta Argento macskáját, és bizony ennek nyomaira még manapság is rá lehet bukkanni egyes antikváriumokban. Így például erre a szépséges plakátra is, melyet gyorsan tulajdonommá tettem:



Második tárgyalt darabunk a sokáig megjelenés nélkül álló, rejtélyes című

4 mosche di velluto grigio/Four Flies on Grey Velvet (1971),


melyben egy együttes dobosa (Michael Brandon, 14 évvel a „Dempsey és Makepeace” előtt) egy furcsa, őt már régóta figyelő alak után ered, utoléri és a férfit abban a borzalmas tudatban hagyja ott, hogy halálra késelte. Mindez egy elhagyott színház épületében történik, ahol egy maszkos illető ráadásul le is fotózza a gyilkosságot, és a képekkel zsarolni kezdi dobosunkat.

Argento e filmje a Macskával ellentétben már nem talált nálam akkora mértékben rajongásra. Sorolom is, hogy mi okból: 1.) Nincs meg a ritmus. Gyakran leül a film, de úgy összességében sem találja meg azt a tempót, ami odaszegezné a nézői tekintetet a képernyőre. 2.) Felesleges mellékszereplők. Nos, sok van belőlük. Bud Spencert szerintem nincs a világon ember, aki ne kedvelné, viszont itt nincs túl sok dolga. Spencer egyik ismerőse, aki végig az utcán téblábol, teljes melléfogás Argentótól. Baklövés a postás is, és ezzel átköthetem a kettest a hármas pontba, ugyanis a postás a vígjátéki elemek egyike akarna lenni, de sajna mindenestül úgy nem kellene a filmbe, ahogy van. A komédiázást Argento még egy koporsókat bemutató reklámeseményen is folytatja, többnyire sikertelenül, hiszen a legtöbb, ami kisül az egészből, az egy favicc („Próbálja ki a koporsót” - „Túl szűk” - „De még senki nem jött vissza panaszkodni”). És végül 4.) a végső csattanó, negatív hősünk motivációja és módszerei elég hihetetlenek és erőtlenek. Argento ennyi erővel itt azt is filmre vihette volna, hogy „egyszer egy bajuszos tanár bácsim pofon vágott, ezért most x év elteltével minden bajuszos embert megölök”. És még valami: a retinán látható utolsó kép és annak leolvasása már sci-fi kategóriába löki a filmet - szintén feleslegesen.





És akkor most a pozitívumok. A színészek nem rosszak (bár nem is olyan jók, mint mondjuk Karl Malden, vagy David Hemmings), Brandon is hozza magát (Michael York és Ringo Starr is tervben volt egy ideig a szerepre), a technikai rész pedig látnivalóan egy zseni (=Argento) keze munkája. És imádtam a babamaszkos gyilkos kinézetét is. A zenére sem lehet egy rossz szavam se, Ennio Morricone érdekes módon hosszú időre ekkor dolgozott utoljára Argentóval, mivel alaposan összevesztek valamin.

Tulajdonképpen kimondhatjuk, ez Argento leggyengébb giallója a hetvenes-nyolcvanas évekből (tehát az aranykorból), más kérdés, hogy még így is messze jobb, mint számos kortársa.

A filmek: 10 és 7,5 pont

 

Viewing all 89 articles
Browse latest View live