Darksidemovie

The Image aka. The Punishment of Anne (1975)

Jean (Carl Parker) egy szép napon megpillantja álmai nőjét. Óriási az öröme, amikor kiderül, hogy Anne (Mary Mendum alias Rebecca Brooke, aki három éve tragikus körülmények között hunyt el) az ismerőse saját régi barátnőjének, Claire-nek (Marilyn Roberts), aki egy luxuslakásban él. Nemsokára az is világossá válik, hogy Anne Claire-nek nem csupán ismerőse, hanem rabszolgája is: Anne szereti, ha megkínozzák, ha megalázzák - kínzatásának eszközeit is saját kezűleg választja ki. Jean gyorsan részese lesz a furcsa szerelmi háromszögnek, így az a szerencse éri, hogy a legszebb álmaiban szereplő nőt saját szadista vágyai kielégítésére használhatja…

Radley Metzger - hasonlóan Joe Sarno kollégájához - az amerikai erotikus film egyik jeles képviselőjeként gyarapítgatta filmográfiáját a hatvanas, hetvenes években. A „The Image” című filmjéhez egy Jean de Berg nevű író által szolgáltatott alapanyagot választott; az író igazi neve egyébként Catherine Robbe-Grillet, a hét esztendeje elhunyt híres-neves forgatókönyvíró-rendező, Alain Robbe-Grillet felesége. A „Jean”-név fontos a film szempontjából is, hiszen a főszereplőt is így hívják, és az ő narrációját hallgathatjuk végig a történet alatt. Metzger teljességgel hű maradt az irodalmi forráshoz, és bizony figyelemreméltó, hogy az „O története” Dominique Aury-jével együtt két ilyen hírnevű szadomazochista írás szerzője nő volt.

És az adaptáció tényleg nem válogat az eszközökben (ellentétben Anne-nel): a legdurvább természetesen a finálé, az elsötétített terem láncaival kikötözött Mary Mendum/Rebecca Brooke látványa, akibe jó nagy tűket szurkálnak, de van még „élő” pisilés (szintén Brooke mutatványa) a természet lágy ölén, és Carl Parker nemi szerve is élesben működik a vásznon. Vannak tehát hardcore-jelenetek is, bár arról a vélemények megoszlanak, hogy a mű pornográf-e. A vágott változat valószínűleg nem volt az, de ezt szerencsére nem volt alkalmam látni, mivel a Synapse Films a teljes, vágatlan változatot tette a dvd-re. A képet nagyon szépen felújították, a borítón a fő kínzási jelenet szerepel, míg a belső füzetecskében ugyanezt a képet takarás nélkül láthatjuk. A füzet rengeteg érdekes infót tartogat, valamint egy felhívást egy jelentéktelen képhibára (a Synapse-nál úgy tűnik, maximalisták dolgoznak - példát lehet venni róluk). A lemezen van még elkülönített zenesáv, jegyzet és trailerek is (sajna felirat nincs). Bőven megéri rá beruházni (bár már nem sok helyen beszerezhető), mert a „The Image” egy ekkoriban virágzó műfaj egyik jeles képviselője.

Végeredmény: Drasztikus, erotikus, színvonalas darab az amerikai szexfilm aranykorából

A film: 10 pont

A dvd: 9 pont

Death Bed: The Bed That Eats (1977)

Fiatal férfi ül egy díszes ablak mögött, amely mögül kilátni lehet, de a másik oldalról belátni már nem. A kilátás leginkább az ablaknál is díszesebb, hatalmas ágyra nyílik, amelybe időnként egy-egy ember belefekszik - hogy aztán szörnyű halált haljon…

Látott már a Kedves Olvasó olyan horrorfilmet, amelyben egy ágy kinyírja a használóit? Ha nem, akkor érdemes a „Death Bed”-del próbálkozni. Az ágyat egy démon lakja, amely szép szorgosan gyűjti áldozatait, tömörebben szólva mindenkit elintéz, aki megpihen rajta. A gyilkosság velejárója egy sárgásbarna hab, amely hirtelen feltör a puha bútordarabból, és a mélységbe rántja az áldozatot. Sorra kerül néhány szemrevaló fiatal hölgy, egy szerelmespár, de az ágy a tárgyakat sem veti meg, az ennivalóra például különösképpen bukik.

George Barry rendező a filmet külön szegmensekre tagolja, és olyan címeket ad nekik, mint „Reggeli”, vagy „Ebéd”. Az ágyas effektusok nem rosszak, pontosabban lehettek volna sokkal rosszabbak is. Ennyit a pozitívumokról. A negatív oldalra tartozik emellett, hogy hiába az eredeti ötlet, a film maga eléggé feledhető, a történet nem túlságosan kiaknázott, az alakítások pedig jórészt alacsony színvonalon mozognak. Van egy kis morbiditás (a legemlékezetesebb jelenet talán az, ahol az egyik férfiú két keze már az ágy birtokában van, és mire kihúzza a „démonból”, már csak a végtagok csontváza marad a helyén; az egyik szintén jelenlévő hölgy erre elkezdi letördelni a csontokat…), némi vér, a démon meg nagy néha ruhákat is (le)szaggat, de amúgy a film ezzel az ideával többet is elérhetett volna.

Végeredmény: Lehetett volna nagyon jó, lehetett volna emlékezetes - de nem lett az

A film: 5 pont

Fruits of Passion/Les fruits de la passion (1981)

A Távol-Keleten járunk, valamikor a 20. század elején: O, a szépséges fiatal lány elhatározza, hogy mindenben aláveti magát Sir Stephen-nek, urának és parancsolójának. Sir Stephen O-t egy bordélyházba viszi, ahol alapos betanításnak vetik alá a csak és kizárólag uráról álmodozó szépséget. Eközben egy, a bordélyház ablaka alatt lakó fiú távolról is beleszeret az ablakában szomorkodó O-ba, és hogy megkaphassa, jó pénzért csatlakozik a kormányzat ellen lázadókhoz…

A klasszikus, 1975-ös „O története” Keleten játszódó folytatásához van szerencsénk, amely szintén az 1998-ban elhunyt Dominique Aury írására támaszkodik. A film elején megismerkedünk a bordélyház lakóival és szabályaival, utóbbiak igen szigorúak, a legkeményebb büntetés (nem megfelelő szolgáltatás esetén) a soha véget nem érő gyönyör érzete, amit egy vasból készült kínzóeszközbe kötözve az áldozatnak kiállnia. A lakók között van apamániás, és filmszerepekre vágyó prostituált is, a „boltot” pedig egy transzvesztita vezeti. Ebbe a miliőbe kerül tehát O, és néhány nap elteltével már kuncsaftokat is fogad, nem sejtve, hogy ablaka alatt valaki epekedik utána.

Elég nagy elvárásaim voltak a „keleti O” irányában, hiszen az 1975-ös film Corinne Clery-vel egy igazi erotikus klasszikusnak mondható. Csodák csodájára nem kellett csalódnom, mint oly sok más sequel esetében, a „Fruits of Passion” ugyanis egy nagyon érdekes darab. Vannak kőkemény szexjelenetek, és legnagyobb megdöbbenésemre nem szimulált orális szex is, de mégis sok idő jut a karakterekre, és magának a filmnek van egy sajátos, majdhogynem szomorú hangulata. Még azt sem mondhatom, hogy a szereplők vinnék a hátukon a filmet, hiszen az O-t játszó Isabelle Illiers-nek szinte semmi dolga nincs a bánatos, ábrándozó révedésen kívül (az más kérdés, hogy nyilván főként testi adottságai miatt igazolták le az alkotók), Klaus Kinski elég furcsa ebben a szerepben (és nem jobb Anthony Steel-nél), az álmodozó fiúcskát meg akár az újságkihordóval is eljátszathatták volna.

Ami viszont igazán nívós, az a technikai megvalósítás, és a rendezés (Shûji Terayama). Remek a fényképezés és a zene, a sajátos hangulatról meg már megemlékeztem fentebb. A rendező már-már művészfilmes beállításokat alkalmaz, de a filmre az első perctől az utolsóig jó ránézni. Régóta nem csalódtam ekkorát pozitívan filmen, különösen egy kultfilm folytatásán, de a „Fruits of Passion” ezt elérte, ráadásul már a nyolcvanas években, amikor az erotikus filmnek már kezdett leáldozni a csillaga. Aki szerette az 1975-ös O-t, az szeretni fogja ezt a filmet is.

Végeredmény: O Keleten - egyszerű sztori, tökéletes technikai megvalósítás, nem tucaterotika

A film: 10 pont

Alien - A nyolcadik utas: a Halál/Alien (1979)

1979-ben valami szörnyűséges szabadult rá hét űrhajósra, és valami szörnyen izgalmas a mozi-, azon belül is a sci-fi-horror rajongóira. „A nyolcadik utas: a Halál” forradalmasította az űrbéli terrorfilmet, és bár már korábban is vászonra vitt történetet turbózott fel, a megvalósítás, az alakítások és a forgatókönyv ínyencségei messze felülmúltak minden addigit - és a későbbiek jelentős részét. Dan O’Bannon, aki egész életében a régi szörnyes filmek rajongója volt, egy nap írásra adta a fejét, így jött létre a „Space Beast”. Írás közben O’Bannon az egyik karakterének szájába ezt a mondatot adta: „Mit csináljunk az idegennel?” O’Bannon fejébe szöget ütött az „idegen” kifejezés, ezért gyorsan berontott írótársa, Ron Shusett szobájába, hogy felébressze, és közölje vele, megvan a cím („Remek” - válaszolta Shusett, majd visszafordult a fal felé, és aludt tovább).

A részletek később Shusett agyából pattantak ki. O’Bannon rendezett is volna, de az alapanyag végül a Brandywine Productions-nél kötött ki, ahol az egyik fejes, Walter Hill és kollégája, David Giler vette kezelésbe. A szkriptet átírták: Ripley-t nővé változtatták, a tervezett effektparádét minimálisra redukálták. „Gyenge egy iromány volt” - minősítette később Hill az O’Bannon-Shusett duó művét.

A stúdiófőnökök legjobb húzásának végül Ridley Scott leigazolása bizonyult. Scott több, mint kétezer reklámfilmet, és a zseniális „Párbajhősök” című történelmi drámát (Keith Carradine, Harvey Keitel) tette le az asztalra az „Alien” előtt. Scottot lenyűgözte a forgatókönyv, és mivel nagy rajongója volt a „2001”-nek, és a „Star Wars”-nak, rögtön lecsapott a lehetőségre.

Az idegen szerepére egy hét láb magas afrikai férfit találtak, és ez párosult a svájci H.R. Giger alkotásaival. A Zürichben élő Giger otthonában sok csontvázzal rendelkezett, melyeket modellként használt. A szürrealista végül az idegen összes fejlődési szintjének kialakításában jeleskedett, és ő döntött úgy, hogy az idegennek ne legyenek szemei. És a svájci művész mondott még valamit, amit Scott maximálisan megfogadott: „A horrorfilmek többnyire túl sokat mutatják a szörnyet. Amint jól megnéztük, akár ki is mehetnénk a moziból. Csak úgy kerülhető el, hogy a lény unalmassá váljon, ha centiről-centire mutatjuk meg, teljes valójában pedig csak a film végén”.

A casting érdekességei közé tartozott, hogy Veronica Cartwrightot először elküldték, majd később visszahívták. A színésznő szentül meg volt győződve, hogy végül csak megkapta Ripley szerepét. Amikor azonban meglátta ruhatárán a „Lambert” feliratot, nyilvánvalóvá vált, hogy a navigátor szerepét osztották rá. Jon Finch (Macbeth) lett volna Kane, ám az első forgatási napján olyan beteg lett, hogy alig tudták kiszedni a pilótaülésből - John Hurt érkezett helyette. Yaphet Kotto folyamatosan rögtönzött, és ötletekkel bombázta Scottot, aki ilyenkor alig tudott megszabadulni tőle. És volt még egy érdekes casting, ha ugyan annak lehet nevezni: Scott, hogy a méreteket még nagyobbra nyújtsa (például az idegen űrhajó roncsában), gyerekeket öltöztetett be miniatűr űrruhákba.

A rendező a kulcsjelenetnél, az idegen megszületésénél sem fogyott ki a meglepetésekből, hiszen John Hurt kivételével senkit nem engedett a jelenet helyszínére. Hurt bebújt az asztal alá a lényt mozgató (kilökő) stábtaggal, Roger Dickennel együtt, majd három kamera is működésbe lépett, és ezek mindegyike a színészekre irányult, akik ebből már sejtették, hogy valami váratlan következik. És miután nagy nehezen átszakadt a Hurtre adott (fél) póló, és megjelent a lény, igen hiteles reakciók kerültek a filmszalagra; Veronica Cartwright konkrétan úszott a vérben (őt telibe kapta a művér, annyira, hogy egyszerűen hanyatt esett is rajta).

Scott elképesztő ötletekkel állt elő azt tekintve, hogy az idegen miket műveljen - már teljes életnagyságban. Brett (Harry Dean Stanton) halálát például úgy képzelte el, hogy az idegen Stanton arcát először szinte csak végigsimítja, majd ennek nyomán spriccelni kezd a vér (a jelenet végül kikerült a végső verzióból). Scott emellett azt tervezte, hogy bogarakkal tölti fel az idegen fejét, amelyben így folyamatos mozgás lesz (nem jött össze, a bogarak állandóan elaludtak, és csak hevertek mozdulatlanul). Egy elképzelés szerint Lambert-Cartwrightnak is kijutott volna a jóból, őt az űr mélye szívta volna magába egy kulcslyuknyi méretű résen keresztül. Az ötletet elvetették, mert sok időt emésztett fel, és a fizika törvényeire is rácáfolt volna. És Scott volt az is, aki a megnyíló tojás mellett feküdt, és a kezeit az arctámadó mellé helyezte, hogy a lény mozgását, lüktetését imitálja.

A film zenéje Jerry Goldsmith műve, bár érdekes módon a legendás zeneszerző sokat vitázott a rendezővel (Scotték helyenként összevissza használták a megírt zenét, és gyakran éltek kritikával is…). A kész film azonban mindenért kárpótolt mindenkit - a mai napig felülmúlhatatlan remekmű. A film tökéletessége számos összetevőből áll; számomra a legfontosabb, hogy az idegent egy iszonyatos, megközelíthetetlen, kiismerhetetlen félelemforrásként ábrázolja, és teszi mindezt úgy, hogy tényleg csak apró részleteket látunk belőle. Scott töménytelen mennyiségű jelenetet forgatott az idegennel, majd szépen elkezdte őket megtizedelni - ezt remek érzékkel tette, hiszen akár egy elrontott xenomorf-jelenet tönkretehette volna az összes többit (ilyen például az a kivágott képsor, amelyben Ripley a végső meneküléskor a folyosó közepén meglátja az idegent, ezért kénytelen meghátrálni. Nos, nekem az első, ami beugrott a jelenetet látva az volt, hogy „ugyan miért nem rohansz el mellette, nem is olyan nagy”; de a Lambertet pókfoci alakzatban megközelítő és sarokba szorító idegent is említhetném, aki ekkor leginkább önmaga paródiája).

Scott a vizualitás terén is maximálisat alkot, kiemelném például a befejezést, melynek során egyszerűen tanítanivalóan használja fel a fény-árnyék kettősséget. A vizuális eszközök mellett jelentős vonzerő még a filmben a tökéletes kiszámíthatatlanság. Mivel nem szuperhősök alkotják az űrhajó személyzetét (azaz a teljes stábot), ezért megjósolhatatlan, hogy melyikükre csap le az idegen, vagyis a halál, és kiért izgulhatunk az utolsó percekben. Ehhez jön még a nem szupersztárokból álló színészgárda, élén Sigourney Weaverrel, akinek ez volt az első számottevő szerepe, és aki rajta volt azon a listán, amellyel kezükben Scotték New Yorkba érkeztek. Az „Alien”- cím és Weaver neve azóta összeforrt, nem véletlen, hogy a folytatás, a mesteri „A bolygó neve: Halál” rendezője, James Cameron is vele képzelte el a saját maga által írt sztorit, és az sem, hogy 1997-ben Ripley figuráját még halálából is visszahozták, hogy a „Feltámad a halál” főszereplője legyen. 1986-ban tehát eljött a második rész ideje, amely ugyanott (= 57 évvel később…) folytatódott, ahol az első abbahagyta. És nem is akárhogyan folytatódott…

Végeredmény: Egy igazi klasszikus, utánozhatatlan stílusú, klausztrofóbikus remekmű, melynek egyszerűen nincs gyenge pontja

A film: 10 pont

Aliens - A bolygó neve: Halál/Aliens (1986)

Ne húzzuk sokáig: „A bolygó neve: Halál” minden idők legjobb sci-fi horrorfilmje. James Cameronnak 1984-ben ajánlották fel a második Alien-film rendezői székét, miután a Terminátor forgatókönyve a fejesek: Walter Hill, David Giler és Gordon Carroll kezébe került. A hármak vállalata, a Brandywine ezidőtájt éppen olyan projektekkel szórakoztatta magát, mint „A nagy szökés”, vagy a „Spartacus” sci-fi változata (egyikből sem lett semmi). Cameronnal az utóbbi kapcsán szerveztek találkozót, de ő kerek perec közölte, hogy az ötlet hülyeség. Giler ebben a pillanatban vetette fel az Alien-folytatás tervét, és Cameron ráharapott. A vázlat, ami alapján dolgoznia kellett, így szólt: „Ripley-t megmentik, majd visszamegy a bolygóra egy osztaggal, ahol felzabálják őket. És még sok más szarság is történik.”

Az „Alien II” címet viselő projekt gyorsan egy 42 oldalas papírköteget eredményezett Cameron tollából, melyben már szerepeltek a főbb karakterek. Az írás egy része korábban is létezett, Cameron ugyanis az 1979-es premier óta az első film rajongója volt, és időnként azzal múlatta az időt, hogy folytatást írt hozzá (érdekes módon „E.T.” munkacímmel…). És ekkor fogalmazódott meg egy nagyon fontos szereplő alakja is, aki nem volt más, mint az idegen királynő.

Éppen mikor kezdett volna kibontakozni a szkript, a rendező egy másik megbízást is kapott, a Rambo második részének megírása. Giler kommentárja: „Fogadd el mindkét melót, és írj minél gyorsabban!” Ez végül nem jött össze, a Rambót újra és újra át kellett írni (Stallone is belefirkált időnként), és megjött a zöld lámpa a Terminátor forgatásának elkezdéséhez (Arnold Schwarzenegger letudta a „Conan: A pusztító”-t, és végre ráért), így az „Alien II” egy időre a fiókba került. Talán mondani sem kell, Giler erre alaposan kiőrjöngte magát, Walter Hill viszont biztosította Cameront, hogy meg fogják várni.

Meg is várták, és akit visszakaptak a projekthez, már nem ugyanaz volt, mint kilenc hónappal azelőtt, hanem egy ünnepelt rendező, mivel a Terminátor világkörüli diadalútra indult. Ekkor már sokan lebeszélték Cameront, de ő kitartott; a víziója még mindig megvolt. Tetézte az örömet, hogy a Brandywine közölte, Sigourney Weaver is aláírta a szerződését. Problémát okozott azonban a stúdiónak Gale Anne Hurd producer személye, akit a rendező invitált a projektbe, és akivel éppen a házasság küszöbén álltak. Cameron közölte, vagy jöhet a jövendőbelije, vagy nem lesz film. Végül az győzte meg a Foxot, hogy ígéretet kaptak arra, a költségek nem fogják az eget verdesni. Mikor mindez végre elrendeződött, kiderült, hogy Weaver mégsem írt alá semmit. Miközben a Fox 1985 szeptemberére el akarta indítani a forgatást, Weaver ügye még mindig nem rendeződött. Cameron ismét a fenyegetés fegyveréhez nyúlt: „Most elmegyünk Gale-lel a nászutunkra. Mikor visszaérünk, legyen meg a szerződés a főszereplővel. Ha nem lesz meg, mi kiszállunk.” A rendező ugyanakkor még egy trükköt bevetett: elhintette, hogy szándékában áll átírni a kész szkriptet úgy, hogy Ripley-t mindenestül kihúzza belőle. Ez végül hatott: gyorsan meglett a szerződés Weaverrel.

A büdzsé körüli alkudozások lezárulta után (a végső költségek 17,5 millió dollárra rúgtak - az eredeti irányár 12 millió volt) végre elkezdődhetett az angliai forgatás a Pinewood stúdióban. A forgatás alatt a rendező asszisztenssel akadtak gondok, a Vasquezt alakító Jenette Goldsteint állandóan csak „love”-nak hívó úriembertől aztán megszabadultak, ugyanúgy, mint az operatőrtől is, akinek Cameronétól némileg eltérő elképzelése volt a világításról - a zseniális Adrian Biddle így került a képbe. A szereplők közül egyedül James Remar került lapátra, ő lett volna Hicks, de káros szenvedélyei miatt távozott, és Michael Biehn érkezett, aki így megúszta a fegyveres kiképzést, amin a többiek már mind átestek.

A forgatás nem zajlott veszélyek nélkül, amikor Mark Rolston (Drake) lángszórója lángnyelvet lövell a furgonba, a stáb meggyújtotta belül a tüzeket - és a színészek néhány pillanaton belül oxigén nélkül maradtak. Végül a furgonba vágott lyukakon vezették ki a füstöt a járműből. Abból a járműből, amely korábban elszabadult, és letarolta a kamerákat, melyek mögött Biddle éppen nem tartózkodott - óriási szerencséjére.

Lance Henriksennek is kijutott a jóból, hiszen bár neki kevés akciójelenet jutott, széttépése felvételekor egy elég borzalmas tej-joghurt keveréket kellett innia (mint androidvért), amelytől egy teljes napig kóválygott.

Az „alkotást” hárman végezték: a - mellesleg zseni - Syd Mead felelt a Sulaco űrhajóért, Ron Cobb az LV-426 bolygó kolóniájáért, maga Cameron pedig az idegen királynőt vállalta magára. Utóbbiban legalább két stábtag mozgott, és kezdetleges változatát szemetes zsákokkal burkolták be. Az idegen harcosok jelmezeibe táncosok, pantomimesek bújtak, akik a legváratlanabb módokon közlekedtek - Cameron néha még a kamerát is feje tetejére állította a maximális hatás kedvéért.

A stúdió engedékenynek mutatkozott a játékidővel kapcsolatban, de Cameronnak így is számos értékes jelenetet kellett kivágnia. Így kikerült a Ripley lányáról szóló dialógus, Ripley tárgyalásának egy része, a robotőrszemek működése, a Jorden-család útja és végzete a bolygón, valamint Burke sorsa (utóbbi jelenettel Cameron nem volt elégedett). A kivágások nagy része újból látható a 154 perces special edition-ben, amely így még izgalmasabb lett, mint a moziverzió.

„A bolygó neve: Halál”-nál már nem fognak jobb sci-fi horrort forgatni (ami például az idegenek orvosi részlegbe történő betörése, és Newt elhurcolása között zajlik, az drámaiságban és izgalomban felülmúlhatatlan), de előtte is csak egy olyat tettek vászonra, amely felveheti vele a versenyt, és véleményem szerint ténylegesen egy szinten van vele: ez „A nyolcadik utas a halál”, vagyis az első rész. Ebben a műfajban Cameronéhoz hasonló forgatókönyvet sem fognak írni (bár írnának, én lennék a legboldogabb), mert ilyesmire a hollywoodi álomgyárnak (=futószalagnak) manapság már nincs ideje, inkább jöjjön a megbízható, kockázatmentes konzerv, amire jó, ha két napig (vagy a futószalag következő legördülő termékének megtekintéséig) emlékszik az ember. Az „Aliens”-nél ez a veszély nem fenyeget - erre a remekműre egész életünkben emlékezni fogunk.

Végeredmény: Az első résszel abszolút egy szinten álló, azt nem kopírozó, saját stílust követő klasszikus, a műfaj csúcsa

A film: 10 pont

Alien 3. - A végső megoldás: Halál/Alien³ (1992)

A kilencvenes évek elején jártunk, amikor az Alien-sorozat harmadik részével szembesülhettünk. A Fox nem aprózta el: a történet íróira, tervezésre és egyebekre több, mint 13 millió dollárt költöttek, de valószínűleg a stúdió fejesei sem számítottak arra, hogy a fiatal rendező, David Fincher csak közel három évvel az első történetváz elkészülte után fog hozzákezdeni a forgatáshoz. Rengeteg ötlet merült fel a kezdet kezdetén - az idegenek lerohanják a Földet, vezérük, egy monstrum idegen lerombolja New Yorkot; Ripley és Newt egy idegent hajszol egy nagyvárosban -, de a szülőatyák, Walter Hill, David Giler és Gordon Carroll nem voltak ezekért túlságosan oda, így maradt a klausztrofóbikus kergetőzés 1979 mintájára. A trió Sigourney Weavert is bevonta a fejtörésbe, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Weaver könnyebben elvállalja a főszerepet, ha van része a sztoriban.

Két epizódról is szóltak a tervek. A harmadikban Michael Biehn vitte volna a prímet, mint Hicks egy Weaver-cameóval, míg a negyedikben aztán maga Ripley is visszatért volna. Ridley Scott is visszatérne? Sokan szerették volna, de a rendező nem ért rá ekkoriban. Forgatókönyvírásra William Gibsont tervezték felkérni, aki a Társaság által létrehozott idegen hadseregről, kómába esett Ripley-ről, Bishopban rejtőző arctámadóról és Hicksről, mint vezérről írt, mintegy előkészítve a negyedik részt. Gibson 1987 decemberére fejezte be az írást, de az eredmény senkit sem nyűgözött le. Végül megpróbálták összehozni Renny Harlinnal, hogy közösen ötleteljenek, de Gibson ekkor kimentette magát, és angolosan távozott. Harlin ekkor megemlítette Eric Red nevét (Alkonytájt - Near Dark), mint aki átírhatná a sztorit. A fejesek beleegyeztek. Red: „Öt hétig dolgoztam nekik, de nem tudták, hogy mit akarnak.”

Red új karaktereket vont be (Ripley kezdett kiesni a történetből), és 1989 februárjában előadta ötleteit egy vázlat formájában. Hill és Giler nem voltak elájulva. És ami érdekes, még Red mentora, Harlin sem tartotta túl meggyőzőnek a vázlatot, amely genetikai kísérletekről szólt. Harlin egyébként ekkor lépett le, hiszen további munkákat kapott (Die Hard 2…). Gilerék ezután visszatértek Gibsonhoz, pontosabban az ő kreálmányához, és egy David Twohy (később: A szökevény, 1993) nevű úriemberrel turbóztatták fel a szkriptet. Twohy telerakta a könyvet hidegháborús témákkal, melyek azonban pont ekkoriban váltak anakronisztikussá - 1989-et írtunk ekkor. Sebaj, Twohy ejtette a hidegháborút, viszont kihagyta Ripley-t is - erre a Fox utasította Twohy-t, hogy a hősnőt tegye vissza.

Gilerék eközben rendezőt kerestek. A Harlin utáni következő jelölt a „Navigátor: középkori Odüsszeia” új-zélandi direktora, Vincent Ward volt, aki az éppen „forgalomban lévő”, Ripley-re átírt Twohy-sztori helyett a saját ötletével állt elő. Eszerint Ripley egy űrbéli szerzetesrend köreiben landolna, melynek tagjai elutasítják a modern technikát, és mindenkit betolakodónak tekintenek. Az űrállomás egy óriási, gótikus fakatedrális - fegyverek egyáltalán nincsenek. Wardot azonnal szerződtették, és mellé még John Fasanót is (Megint 48 óra), akitől azt várták, hogy a sztorit nagyon-nagyon gyorsan papírra veti.

Igen ám, de Twohy eközben még mindig alkalmazásban volt, és befejezte a feladatát, hogy aztán a médiából értesüljön Ward megbízásáról. „Nem hallottam többet felőlük. Igaz, amit mondanak: Hollywood jól megfizeti az íróit, de úgy bánik velük, mint egy rakás szarral.” - nyilatkozta búcsúzóul.

A producerek eközben Fasano szkriptjét is megdolgozták kissé, mivel úgy vélték, Ward látomása túlontúl elnyom minden mást. Eredmény: teljes ötlettelenség. Megoldás? Még félmillió dollár, és plusz egy író (ezúttal Larry Ferguson, „Vadászat a Vörös Októberre”). Ennek az eredménye: miután Ferguson is előállt saját ötleteivel, rövid úton kirúgták.

Mivel a forgatásnak néhány héten belül el kellett kezdődnie, vészmegoldásra volt szükség, és még 600 000 dollárra. Ward ekkor távozott, Fincher érkezett helyette. Az ekkor 28 éves Fincher egy agyonajnározott Paula Abdul - videóval a háta mögött érkezett a produkcióba, és rögtön szembesült azzal, ami minden rendező rémálma: nem volt forgatókönyv, csak egy 40 oldalas papírköteg, amit aztán naponta toldoztak-foltoztak. Amint egy újabb telegépelt papír érkezett Fincherhez, már tudta, hogy azt másnap neki kell állni leforgatni. A forgatás (tervezett) vége felé senki sem tudta, hogy ténylegesen vége is lesz a munkának, és lám, vissza is hívták a stábot jelenetpótlásra. Amikor pedig a Fox kitalálta, hogy egy teljesen új befejezés kell, Weavert is vissza kellett hívni, akinek azonban már eléggé visszanőtt a haja, ezért az újabb borotválásért 40 000 dollárt követelt (a problémát végül a maszkmesterek oldották meg). Fincher végül háromórányi anyagot rakott össze, melyből a legkeményebb részek azonnal repültek, így például dobozba került Newt aprólékos részletességgel bemutatott boncolása is.

És hogy mit tartalmazott a Finchernek küldözgetett, forgatókönyvre hasonlító papírköteg?

Ripley és társai mentőkabinostul a Fiorina 161 nevű börtöntelepen landolnak, ahol az egyedüliként életben maradt Ripley-t nem fogadják kitörő örömmel. Ripley-vel együtt azonban egy idegen is érkezik, és a lény gyorsan elkezdi kiirtani a retardált bűnözőkből, egy orvosból és két főnökből álló személyzetet.

Ha az Alien harmadik részét röviden kellene jellemeznem, így szólna: felesleges film, nyilvánvaló koncepcióval. Felesleges, mivel az első két rész olyan bődületesen nagy remekmű, olyan remekül összerakott szkriptekkel, hogy ez a több éven át csak fércelgetett, toldozott-foltozott könyv csak gyengébb filmet eredményezhetett. És nyilvánvaló is a koncepció, hiszen nyilvánvalóan azért kell kinyírni minden túlélőt a második részből, hogy ne kelljen vesződni szerepük megírásával, így Ripley egyedül futkoshat az idegen elől; és nyilvánvaló, hogy azért kell börtönbolygó nulla fegyverzettel, hogy a lény minél több töltelék szereplőt gond nélkül szétszedhessen (a kezdés méretes logikai hibáiba most inkább nem mennék bele).

Mindazonáltal „A végső megoldás: Halál” egy nagyon jó film lenne, ha önmagában állna, a két előzmény nélkül. Kellően nihilisztikus a hangulat (Fincher nagyon ért az ilyesmihez, lásd 1995-öt), és a nehézségekhez képest jól össze van rakva a film. Csak éppen ha választani lehet, százból százszor az első kettőt választanám.

Végeredmény: Sok sebből vérző, de alapjában véve nem rossz harmadik epizód, melynek azonban küldetése volt, hogy felérjen az első kettő szintjére - ez nem sikerült

A film: 7 pont

Böjtös Gábor kritikáiból:

Szerelmi vérszomj/Lo strano vizio della signora Wardh/The Strange Vice of Mrs. Wardh (1971)

Julia Wardh (Edwige Fenech), az elfoglalt férj asszonya igyekszik elfelejteni volt szeretőjét (Jean – Ivan Rassimov), aki még mindig rendszeresen zaklatja őt (tudni kell, hogy Jean egy igazi vadállat, aki inkább kínozni szereti az embereket, mintsem örömöt okozzon nekik). Ha mindez nem lenne elég, még egy fiatal nőket megcélzó sorozatgyilkos is rettegésben tartja a környéket, ráadásul felbukkan egy új hím (George – George Hilton) is Julia látómezejében, aki szintén elég erőszakos és határozott típus – van, aki hiába égeti meg a kezét egyszer, csak újra beletartja a tűzbe –, de hősnőnk valahogy csak belegabalyodik az úriember hálójába. Így, három férfi között ingázva, közben a sorozatgyilkos miatt mindenkitől félve Julia lassan az út végére ér, amikor végre kiderülnek az összefüggések és a kis csínytevések.

Az ősidőkben Szerelmi vérszomj címen kiadott (Hungarovideo) giallo remek darabja a tipikusan olasz műfajnak. Bár nem annyira véres, vagy beteg, mint egynéhány társa, nálam egyelőre simán helye van a legjobbak között (az eddig látottak közül a Strip Nude For Your Killer, a The Night Evelyn Came Out of the Grave, és a The Case of the Bloody Iris tetszett a legjobban – már persze Dario Argento, Mario Bava és Lucio Fulci remek darabjai mellett). Kicsit visszafogott, kicsit egyszerű (a végét leszámítva, ami azért üt rendesen), de hangulatilag és megjelenítésében tökéletesen rendben van. Sergi Martino mesterien űzte az ipart, és ez látszik ennél a filmnél is, plusz impozáns a szereposztás is. Ami nem tetszett, az pár gyilkolási jelenet, amikor azért csinálhattak volna valami műsebet az átvágott torokra, hogy ne csak egy vércsík mutassa a gonosz tett eredményét. A zene elsőre nem fogott meg, de később egyre jobban sikerült rabul ejtenie, a fényképezés ezzel szemben az első pillanattól kezdve baljós, fenntartja a figyelmet. Remek darab, ajánlom mindenkinek.

A film: 10 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Ils/Them (2006)

Éjszakai útjuk során láthatjuk az autózó anyukát és lányát, ahogy egy romániai autópályán elakadva valami elragadja őket. Ezt követően már főhőseink kerülnek a képbe, Clémentine (Olivia Bonamy), a tanárnő, és kedvese, Lucas (Michael Cohen), az író, akivel a lány a város szélén lakik egy hatalmas, ám lestrapált villában. A cselekmények igen gyorsan felpörögnek, már az első velük töltött éjjelen jön a baj, ugyanis előbb az autójukat rabolják el ismeretlen tettesek, majd szépen lassan és kimérten a házukat kezdik ostromolni. Távol a várostól esélyük sincs segítséget kérni, így megpróbálják felvenni a küzdelmet a behatolókkal.

Újabb Francia film, bár ez már kicsit régebbi, plusz Romániában is játszódik, de minőségben hasonlót produkál, mint az Inside, azonban ezúttal nem a gore és a gyilkolászás a lényeg, hanem a lelki terror. Hőseinket bezárva láthatjuk saját házukba, ahol azonban egyáltalán nincsenek biztonságban – minden sarok, minden szoba újabb kihívást jelent, miközben küzdenek az életükért. És a jó felvezetésnek köszönhetően drukkolunk nekik. Nem tudjuk, kik lehetnek a kattogó hangokat kiadó idegenek, de nem is érdekel minket, mert azt szeretnénk, hogy maradjanak meg ugyanolyan elképzelt szörnyetegnek, amilyenként megjelentek. Érdekes amúgy, hogy a franciáknál ez a házmegszállós, elmebeteges stílus megy nagyon (Magasfeszültség, Inside, Ils) – viszont azt hozzátehetjük, hogy ez a vonal jól megy nekik, így nem is baj.

A debütáló David Moreau és Xavier Palud jól megragadta a feszültséget, és az ismeretlentől való félelmet, amihez hozzájárult a két remek színész is, így elhisszük az összes jelenet minden képsorát, ezzel csapdába esve, és végigizgulva a mozit. Ajánlott darab, amely ugyan nem véres, de annál feszültebb, hiszen a lelki terrorra épít.

A dvd az angoloknál és az amerikaiaknál is rendben van, hiszen a szép 16:9-es képhez francia hang és angol felirat társul, plusz van werkfilm, interjú, és egyéb nyalánkságokat is találhatunk a lemezeken.

A film: 10 pont

A dvd: 10 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)

Mia Farrow háromszor (1968-1977)

Elöljáróban annyit: három remek horrorfilm rövid ismertetője következik. Az első egy messze földön csodált klasszikus, a másik kettő azonban már kevésbé ismert, holott színvonalában mindkettő a legmagasabb kategóriát képviseli.

Kezdjük azzal, amit úgy nagyjából minden horrorrajongó ismer:

Rosemary gyermeke/Rosemary’s Baby (1968)

Rosemary Woodhouse és férje, Guy új otthonra lel egy kísérteties házban, ahol Guy gyorsan az idős szomszéd házaspár bűvkörébe kerül. Amikor Rosemary teherbe esik, szörnyű gyanúja támad, meggyőződése, hogy egy sátánista szekta el akarja venni, és fel akarja áldozni születendő gyermekét. Az Ira Levin könyve alapján készült „Rosemary gyermeke” a szuperlatívuszok filmje (és a valaha készült egyik legszöveghűbb regényadaptáció), több mint két óra nyugodt tempójú zsenialitás Roman Polanskitól, aki minden milliméternyi filmkockán megtalálja a legijesztőbb beállítást, színészeiből pedig kivétel nélkül a legjobbat hozza ki (Ruth Gordon például Oscar-díjig jutott). A többi már csak hab a tortán, egy emlékezetes álomjelenet, melyben Rosemary-t megerőszakolja valaki (vagy valami), vérfagyasztó zene és a horrortörténelem egyik legjobb befejezése is itt látható. És akkor e cikk főszereplőjéről - Farrow csodálatos, az általa játszott Rosemary talpraesett, sajnálatra méltó, stílusteremtő (számtalan film másolta le a karaktert, frizurát, mindent), vagyis hősnőnk horror-pályafutása igen emlékezetesen indult útjára.

Ez a klasszikus megjelent itthon dvd-n a UIP-Dunafilm jóvoltából szép képpel, csak felirattal és egy rövid werkfilmmel. Mára már alig-alig beszerezhető (legalábbis idehaza).

Ezután nézzük az angol produkcióban, Richard Fleischer által vezényelt

Vakrémület/See No Evil aka. Blind Terror (1971)

című filmet. Farrow-nak kihívásokkal teli szerep jutott, egy vak nőt játszik, aki váratlanul azzal szembesül, hogy családja holtan hever szerteszét a nagy vidéki házban, és a gyilkosnak hamar tudomására jut, hogy maradt még egy túlélő. A Farrow által életre keltett Sarah gyorsan elnyeri szimpátiánkat nemcsak állapota, de ügyessége révén is, hiszen - és azt hiszem, ezzel nem lövök le nagy poént - a gyilkosnak meglehetősen nehezére esik becserkésznie őt vaksága ellenére is. Lassú felvezetés, vérfagyasztó kóválygás a házban (példás kamerakezeléssel, a gyilkosnak mindig csak a barna csizmáját látjuk), majd csavaros befejezés jellemzi a filmet, amely minden igényt kielégít. Érdekes módon a „Vakrémület” thrillerként van elkönyvelve, holott tele van klasszikus horrorelemekkel, még ha a grafikus erőszak hiányzik is belőle (PG-s korhatárt is kapott ennek megfelelően a tengerentúlon), ráadásul én ismerek olyasvalakit, akit ez a film jobban kiborított, mint „Az ördögűző”. Figyelemre méltó rejtélyt állít a néző elé a gyilkos motivációja, amely egy perc magyarázatot sem kap, csak halovány utalásokat - ezeken utólag eltűnődni legalább olyan izgalmas, mint magát a filmet nézni. A „Vakrémület” a magyar vhs-korszakban megért egy kiadást, méghozzá a Mokép jóvoltából, feliratosan. Külföldön természetesen manapság is bőven elérhető dvd-n.

Végül elérkeztünk a harmadik, egyben utolsó állomásunkhoz,

A lány szelleme/The Haunting of Julia aka. Full Circle (1977)

című kanadai-brit koprodukcióhoz. Farrow egy kétségbeesett ex-anyát játszik; azért ex, mert szerencsétlen módon lánya egy félrenyelés (és Farrow hamvába holt gégemetsző kísérlete) következtében meghal. A nő nagyon nehezen tér vissza a rendes kerékvágásba (érthető módon), ráadásul férjével (Keir Dullea a 2001-ből) is összeveszik. Úgy fest, kezdenek rendbe jönni a dolgok, hiszen beköltözik egy szép, tágas házba, de hamarosan furcsa, szellemekre utaló jelenségekre lesz figyelmes. A dolgok hátterében egy régi történet áll, melynek szereplői még élnek, de korántsem lehetnek büszkék a múltjukra.

Ha lehetséges, „A lány szelleme” talán még az 1971-es mozinál is erőteljesebb one woman-show-t biztosít Farrow-nak, aki él is a lehetőséggel, és így főként őmiatta, de Richard Loncraine produkciója jelentős élményt szerez a nézőjének. Bár ez a film néhány elemében konvencionálisabb, a halálesetek valahogy kiszámíthatóak, viszont a befejezés nagyon-nagyon mellbevágó (és ha lehet így kifejezni, gyönyörűen kivitelezett): ahogy Farrow-t látjuk a székben ülve, és ahogy megfordul körülötte a kamera, azt egy ideig garantáltan nem feledjük el. Megjegyzendő még a nívós zene is (Colin Towns nevéhez fűződik), de úgy összességében is technikailag teljesen rendben van „A lány szelleme”.

Őszintén szólva e három filmet megtekintve nagyon sajnálom, hogy Mia Farrow nem szerepelt többet kedvenc műfajunkban (az Ómen-remake-ről szándékosan hallgatok, így mindenkinek jobb), bár az is tény, hogy a nyolcvanas években főleg Woody Allen rendezése alatt további világszínvonalú alakításokat tett le az asztalra. Remélem, azért egy jó horrorsztoriban is viszontláthatjuk még a jövőben.

A filmek: 10 pont

Pretty Baby (1978)

New Orleans, 1917: egy bordélyház a város közepén, benne a madám és lányai, valamint még egy lány, aki még csak 12 éves, de már mindent tud arról, ami a kulcsra nem, csak kilincsre zárt ajtók mögött történik prostituált és kuncsaft között. Violet nagyon jól érzi magát a házban, és anyjával is jó a kapcsolata. Éppen testvére születik, majd nemsokára újabb öröm éri: megjelenik a házban egy Bellocq nevű idegen, akivel barátságot köt. Bellocq azért jött, hogy lefényképezzen néhányat a prostituáltak közül, de pár nap múlva megdöbbenve lesz szemtanúja annak, ahogy a madám elárverezi Violet szüzességét néhány pénzes uraság között. Változik a helyzet viszont, amikor anyja váratlan esküvője után Violet a fényképészhez költözik, és össze akar vele házasodni…

Louis Malle, az európai filmművészet egyik legnagyobb alakja számos provokatív filmet készített pályája során. A vérfertőzés témáját érinti például a „Szívzörej” című művében (1971), a „Pretty Baby” pedig a gyermekprostitúciót veszi górcső alá. A téma grafikus ábrázolása mind a mai napig tabunak számít a mainstream, de egyéb mozik világában is, tehát a „Pretty Baby” nyugodtan nevezhető unikumnak is.

Malle hihetetlenül kockázatos vállalkozása természetesen egyáltalán nem működne a 12 éves Violetet játszó, 1965-ben született Brooke Shields nélkül. Hogy rövidre fogjam, Shields bámulatos. Valószínűtlen szépsége mellett meglepően éretten színészkedik, ráadásul - jó nagy botrányt okozva - számos jelenetben teljesen ruhátlanul jelenik meg. E jelenetek forgatásán egyébként Shields anyja is jelen volt, de a filmbéli anyját játszó Susan Sarandon is pártfogásába vette a színésznőpalántát, és felkészítette a szerep nehézségeire (Sarandonnak már volt némi tapasztalata e téren). De mivel a hetvenes években járunk, amikor a szex és a meztelenség még nem volt fölösleges nyűg a vásznon (és a rendezők bánni is tudtak vele), ezek a jelenetek abszolút természetesen peregnek a szemünk előtt. Malle semmiféle szenzációt nem hajhászik, kamerája csak dokumentál, és az idő nagy részében Violet arcára közelít rá, mintegy tudakolván, hogy mi is járhat ennek a 12 éves gyermeknek a fejében akkor, amikor nyilvánvaló, hogy nagyon rövid idő alatt kell nemcsak testileg, de lelkileg is felnőtté válnia.

A „Pretty Baby” minden egyes elemében a legmagasabb színvonalat nyújtja: Sven Nykvist operatőri munkája a megszokott módon világklasszis (lásd még: Bergman filmjei), a zene többnyire hangulatos zongorakompozíciókból áll (Oscarra jelölték), a szereplőgárda pedig Shields körül szintén a legtöbbet adja a nézőnek. Keith Carradine-t a kritikusok szidták, teljesen jogtalanul; Sarandon tökéletesen hiteles mint az életviteléből mindenáron kitörni akaró prostituált, de remek bölcsességeket hallunk a madámot játszó Frances Faye, vagy a zongoristát alakító Antonio Vargas szájából. A lényeg azonban mindenképpen Shields: a kamera többnyire mindenhová őt követi, egészen a befejező jelenetig, amikor egy egészen másfajta fénykép készül róla, egy olyan, amelyen már egy teljesen új, normális életet elkezdő gyermek látható.

A dvd az egész Európában (csak nálunk nem) kiadott Paramount-lemez. A kiadás természetesen vágatlan (bár néhány fórumon az ellenkezőjét híresztelték), és többek között angol mono hanggal, valamint 11 féle (köztük angol) felirattal rendelkezik. A címlap, amelyen Shields látható egy játékbabával a kezében, egyszerűen gyönyörű.

Végeredmény: Hihetetlenül kockázatos koncepció, amely Malle keze alatt teljes sikerré változik

A film: 10 pont

A dvd: 7 pont

Isabella, duchessa dei diavoli (1969)

Isabella családját szeme láttára mészárolják le, a halálra rémült gyermek ezután egy cigánytáborba kerül, majd már szépséges hölgyként a gyilkosok látókörébe is. Nagyjából ennyi a története ennek az olasz kardozós filmnek, melyben a mutatós hősnőn, és az attraktív fényképezésen kívül sajnos nem sok pozitívum akad. A sztori ritka kiismerhetően halad előre, az alakítások átlagosak, a karakterek meg néha akkora baklövéseket követnek el, hogy a színészek helyében én speciel tiltakoztam volna, hogy ilyen bénaságot akarnak velem eljátszani. Ez különösen a negatív figurákra igaz, az egyik például annyira szánalmasan ostoba, hogy nagy nehezen lakat alá helyezett foglyát (történetesen Isabellát) simán kiviszi a tömlöcből, hogy aztán azt játszi könnyedséggel szabadítsák ki társai. Néhány katonát talán kellett volna vinni az útra, de hát nem lehet mindenre gondolni…

És hogy mi van még? Egy kis szex, Brigitte Skay sokat szerepel textilmentesen, valamint sorjáznak a gyengus vívójelenetek (Isabella például minden tanult katonánál jobban vív…). A rendezés középszerű, Bruno Corbucci (a nagy Sergio testvére) ráadásul a filmben hagy néhány vaskos történelmi tévedést, anakronizmust is, plusz egy nevetésre ingerlő „még a vak is látja, hogy hozzá sem ért”-pofont, amelyről csak a hangja árulja el, hogy pofon, vizuálisan az egészről lerí, hogy megjátszott (legalább más szögből vették volna fel…). Nagyon nem rajongtam még az ügyefogyott cigány hősszerelmes karakteréért sem, akit elkapnak, kicsit megkínoznak, erre kitálal, majd a gonoszaink magukkal viszik, erre ő bármelyik percben elszökhetne, de nem, ez még véletlenül sem jut az eszébe.

Összességében tehát egy butuska kalandfilmmel van dolgunk, amely maximum egyszer elszórakoztathat bennünket, ha épp nem várunk tőle túl sokat.

Végeredmény: Gyengécske kalandtúra halvány exploitation-elemekkel megtűzdelve - Beatrice Cenci, hol vagy?

A film: 5 pont

Morirai a mezzanotte/You'll Die at Midnight (1986)

A férfi megpillantja feleségét az utcán. Követi egy ruhaüzletbe, vásárol egy virágcsokrot is, hogy meglepje. Az üzletbe a kirakaton át bepillantva aztán azzal kell szembesülnie, hogy a próbafülkébe neje mellé még belép valaki. Amikor később otthon kérdőre vonja, kiadós veszekedés veszi kezdetét, amely tettlegességig fajul. A nőt azonban akkor ölik meg, amikor férje már elviharzott a lakásból…

Lamberto Bava (itt John Old…) két „Démonok” közt alkotta meg ezt a kései giallót, amellyel én kezdetben egész jól elvoltam. Van egy titokzatos, Argentót idéző gyilkosunk, egy régen, a diliházban elhalálozott perverz őrültünk, meg néhány attraktív hölgy, köztük Lara Wendel, akit azért mindig öröm viszontlátni. A problémák akkor kezdődnek - mármint a filmmel -, amikor azok a jelenetek válnak nevetségessé, amelyeknek éppen hogy mozgatórugóként kellene funkcionálniuk. Ilyen például középtájt a múzeumi jelenet, ami… hogyan is fogalmazzak finoman, nem igazán üti meg De Palma „Gyilkossághoz öltözve (Dressed to Kill)” című remekművének bravúros kiállítótermi fogócskáját. Hogy mi itt a nevetség tárgya? Vázolom: Wendel túl sokáig marad a múzeumban, ezért már csak zárt ajtót talál kifelé menet. Odalép hozzá egy teremőr, és közli vele, hogy a másik ajtón menjen ki, mert ez már zárva van. És? Nem tudta volna kinyitni újra egy percre, amíg a hölgy távozik? De rendben, mondjuk, ez a szabályzat. De akkor miért nem tudta odakísérni a működőképes kijárathoz, elvégre a kedves vendéggel szemben fő dolog lenne az udvariasság. De rendben, mondjuk, hogy őrünk valamiért nem hagyhatja el őrhelyét, így Wendel kénytelen egyedül bolyongani a kijáratot keresve (úristen, de izzadtságszagú, de van még tovább is). Ekkor szembenéz egy alakkal a vitrinek közt, és rémülten menekülni kezd. Elér egy újabb ajtóhoz (ami ráadásul nyitva van), és ekkor az történik, amitől felszökött a vérnyomásom: Wendel a falon lévő telefonhoz lép, és tárcsázni kezdi a zsarukat. Igen, ha üldöznek egy zárt épületben, te kezdj telefonálni, ne a menekülési utat keresve rohanj az életedért. A hab a tortán az, hogy Wendelnek nem jó ám a rendőrség csak úgy, neki keressék meg ott helyben a rendőr apukáját, mert csak ő tudja biztosan a módját, hogy lehetne segíteni. Wendel eközben természetesen tartja a vonalat, és vár, míg apját a kagylóhoz nem szólítják. És mi van, ha az éppen ebédszünetet tart? Vagy kint ül a mellékhelyiségben az aznapi újsággal? Sebaj, megvárjuk, addig a nyomunkban lévő gyilkos is vár majd. Mert hát riasztani, és segítségünkre sietni a többi zsaru nem képes… biztosan nem kaptak rá kiképzést.

Sajna innen még megyünk lejjebb is. A gyilkos egy nagy konyhakéssel fenyegeti Wendel egyik barátnőjét, mire az egy elektromos turmixgép-féleséget tart maga elé védekezésképpen. Igen ám, de ahogy közelít támadójához, a drót megfeszül, és az elektromos kütyü kiszakad a konnektorból, azután szépen elhallgat. Nézzük, vajon mit reagál erre komoly életveszélyben lévő hősnőnk? Először azt írom le, amit nem tesz: nem szúrja bele a már nem működő, de még így is fenyegetően éles eszközt támadójába. Nem hátrál az eszközzel fedezve magát. Nem próbál elfutni. Nem vágja a szerszámot a támadója képébe. Ó, nem. Szívem egyetlen butácska királynője LETESZI az eszközt az asztalra, HÁTAT FORDÍT a sorozatgyilkosnak, és MEGVÁRJA, hogy az belé mélyessze a kést. Most egy kis szünet jön, mert le kell higgadnom.

Tehát, mi is van még… Wendel bemenekül egy fülkébe a vízparton. Sok ilyen kis fülke áll egymás mellett, és ezek úgy néznek ki, hogy ha valaki benyit, már keresztül is lát a helyiségen. Wendel tehát egy ilyenbe zárkózik be, mondván, milyen izgalmas lesz, ha üldözője szépen sorban az összes fülke ajtaján benyit, de majd valamiért azén nem, ahová ő bújt. Elárulom, ez az egész agybaj jelenet miért került be a filmbe. Nyert: mert le kellett kopizni az egy évvel korábbi „A kis szemtanú” ugyanilyen jelenetét.

Azért ezek a - nincs rájuk jobb szó, sajnálom - hülyeségek szíven ütik az embert, pláne, ha egyik kedvenc műfajáról, a giallóról van szó, és Lamberto Baváról, aki az előző évben készített Démonokkal már letett valamit az asztalra. És bár e film befejezése nem rossz (bár eléggé elcsépelt), és legalább Claudio Simonetti zenél, az összkép elég lehangoló, különösen a hetvenes évek giallóihoz mérten.

Végeredmény: Egy kései giallo-próbálkozás sok-sok elrontott jelenettel

A film: 4 pont

Démonpofa/Rumpelstiltskin (1995)

Középkori csődület elől menekül egy gnómszerű emberi lény, kezében egy csecsemővel. Rumpelstiltskin - mivel így hívják - egy szakadék előtt megállni kényszerül, majd egy pár perccel később már a mélyben, a tengerben találja magát, erősen kővé vált formában. Napjaink Los Angelesébe ugorván a gyermekáldásnak örvendő Shelley éppen elveszti rendőr férjét (a zsaru egy utcai lövöldözés során halálozik el), majd már fiával az oldalán egy boltban érdekes szoborra bukkan. Így van, ő az, Rumpelstiltskin, aki persze életre kel, és a kis Johnny-ra fáj a foga…

Túl sok elvárással nem ültem le megnézni A gyilkos koboldért is felelős Mark Jones filmjét, gondoltam, ez is egy lesz a kilencvenes évek butuska horror-áradatából. Sejtésem beigazolódott, hiszen a „Démonpofa” rendkívül gyenge film. Pedig nem kezdődik rosszul, a kis gnóm évszázados hidegre tétele elég hatásos jelenet, ráadásul keménykedésben sincs hiány, az egyik középkori úriembernek például törpe gonoszunk egyszerűen kitépi a jobb szemét, mire az még a kezében is vadul tekintget jobbra-balra.

Ami ezután következik, az viszont egyre gyermetegebb: hősnőnk menekül a gyerekkel (a sivatagba, ki tudja, miért), találkozik egy idegesítő és ostoba alakkal, aki a film főhősévé avanzsál, a rendező meg eközben egyéb ötlet híján a Terminátort és A párbajt plagizálja minden szinten. Van még ezeken kívül egy kis rasszizmus (a fehér zsarut természetesen csakis egy fekete bűnöző lőheti le), tűrhető effektusok, átlagon felüli maszkmesteri munka, egy bénán testdublőrözött meztelen jelenet és reménytelenül sok butaság (ahogy Shelley egy seprűvel „csapkodja” a törpét, vagy ahogy az csak előre, és még véletlenül sem oldalvást menekül egy kotrógép elől, az valami szánalmas). Pedig lehetett volna egy izgalmas, poénos kis vérengzést is összehozni, de a szkript kidolgozatlan blődségei ezt sajna megakadályozzák. tipikus kilencvenes évek, azt kell mondjam.

Végeredmény: Buta gnóm-horror hajmeresztő „fordulatokkal”, és gyenge paródiával

A film: 2 pont

Elhagyatva (The Abandoned, 2006)

Marie Jones egy oroszországi házat örököl, amihez gyerekkorában, 40 évvel korábban már volt némi köze. A ház az erdőben, emberek által egyáltalán nem látogatott területen található, és csak egy hídon átautózva megközelíthető. A ház közelébe érve a nő sofőrje eltűnik, őt magát pedig odabent pokoli meglepetések várják…

Óriási, vagy talán még annál is nagyobb reményekkel vágtam bele Nacho Cerdà horrorfilmjébe, hiszen volt olyan fórum, ahol úgy ajánlották, mint „kifejezetten a hetvenes évek szürreális horrorfilmjei kedvelőinek figyelmébe”. Ehhez képest a lelkesedésem elég gyorsan lelohadt, de aztán ezzel még nem volt vége, ugyanis a továbbiakban kiderült, hogy az „Elhagyatva” még az alacsonyabbra helyezett lécet is könnyedén leveri. A történet borzalmasan gyenge, bár ha azt bevesszük, hogy hőseink visszamennek az időben a hatvanas évekbe, akkor talán még lehet valami keresnivalója. De rendben: legyen a történet kamu, de az a kamu legyen ijesztő, annyira, hogy kiugorjunk a bőrünkből ijedtünkben. Nos, nem az. Olyannyira nem az, hogy a film időnként altatóként funkcionál. Cerdà az összes hibát elköveti a rendezői székben, amit manapság a szorgos (és középszerű, vagy annál gyengébb) horroriparosok el szoktak követni, így például azt hiszi, ha egy szimpla dialógus alá is szuggesztív(nek) szánt zenét tesz, az majd borzasztó erős hangulatot fog teremteni - nem teremt. Azt is hiszi, hogy az a jelenet egyáltalán nem kiszámítható, amikor hősnőnk egy szekrénybe bújik (egyébként saját maga elől) - de nagyon-nagyon az. És természetesen azt is hiszi, hogy ha a szereplők szinte a teljes játékidőben csak sötét folyosókon és pincékben botorkálnak, az az elejétől a végéig horrorisztikus - sajnos, értékelhető sztori híján csak olyan fél percen keresztül az.

Vagyis röviden összefoglalva, a nagyon buta és gyengus történet miatt a rendezőn múlott, hogy a hangulatból és a jelenetekből kihozzon valamit. A film végére - egy hatásos jelenetet leszámítva (amikor a ház visszaváltozik korábbi állapotába) - kiderül azonban, hogy Cerdà ehhez kevés.

Végeredmény: Butuska eurohorror, amely nagyon sokat akar markolni, de nagyon keveset fog

A film: 3,5 pont

La campana del infierno/The Bell From Hell (1973)

Juan kiszabadul börtönéből (egy őrültek házából), hazatér és alig várja, hogy találkozzon nénikéjével, és három kuzinjával. Juant azonban nem a rokonok végtelen szeretete vezérli, hanem a bosszú. Bosszút akar állni a négyeken azért, hogy évekig négy fal között kellett tengetnie az életét. Amikor elérkezik a látogatás ideje, Juan már felkészült a gyilkosságokra…

Irgalmatlanul sokat vártam ettől a kultikus spanyol-francia produkciótól, hogy aztán kisebb csalódáson essek túl a 90 percnyi játékidő elteltével. A sztori sokat ígérő, a fényképezés, de úgy egyáltalán a teljes film kinézete szépséges - Manuel Rojas keze munkája - , ennyit már az első negyedóra után leszűrhetünk. A hangulat is példás, a főszereplő határozottsága pedig érdekes fejleményeket vetít előre. Aztán megérkezünk a nagy eseményhez, magához a bosszúhoz, melyre az egész történet épül. A felvezetés remek, kísérteties, ahogy Juan a berendezési tárgyak mögött/alatt elhelyezi közelgő szörnyű tettének kellékeit, ragtapaszokat, és kötéldarabokat.

De aztán az egész valahogy nem lesz annyira emlékezetes, mint amennyire (el)vártam volna. A nagy felakasztásos, kibelezni szándékozós hadművelet eléggé (nagyon) konvencionális befejezésbe torkollik, az meg kissé dühítő, hogy valakinek, akire több kaptárnyi darazsat uszítottak, semmi baja ne essen (már attól eltekintve, hogy a feje a felismerhetetlenségig feldagadt a csípések következtében, de ez a tény e filmben egyáltalán nem kiált kórházi látogatásért).

A befejezés nem rossz, de valahogy még annál is többet vártam volna. Lehet, hogy e kiegyensúlyozatlanságokban annak is szerepe volt, hogy a rendező, Claudio Guerin a filmben is szereplő harangtoronyból egyszer csak lezuhant, és nem is kelt fel többé (a helyét az a Juan Antonio Bardem vette át, aki a magyar vhs-korszakból is ismert, Omar Sharif-féle „A rejtelmes sziget” direktora volt, ráadásul ugyanebben az évben).

Mindazonáltal érdemes megtekinteni a „harangot”, hiszen bőven leköti a figyelmet, és nem győzöm elégszer hangsúlyozni, a látványt nagyon professzionálisan tették fel az alkotók a celluloidra.

Végeredmény: Nyomaiban perverz bosszúdráma nem kellően nagyot szóló végső csattanóval

A film: 7,5 pont

Henry és June/Henry & June (1990)

Az 1930-as évek elején járunk, amikor is megelevenedik előttünk Anais Nin naplója. Az írónő viharos viszonyba bonyolódott a híres-hírhedt íróval, Henry Millerrel („Ráktérítő”), de csodálta annak titokzatos feleségét, June-t is. A két író véletlenül találkozik, Miller pedig felajánlja Anaisnak, hogy hasznos tanácsokkal látja el, így segítve pályafutását. A szakmai kapcsolatból villámgyorsan szerelmi kapcsolat lesz, csak az a kérdés, meddig sikerül e viszonyt eltitkolni June elől…

A „Henry és June” óriási vihart kavart. Philip Kaufman erotikus drámája gyakran explicit, ezzel együtt rendkívül színvonalas adaptációja Anais Nin naplójának (amely egyébként Magyarországon is megjelent a kilencvenes években). Az említett explicit jelenetek azonban többnyire csak meztelenségre korlátozódnak, a grafikus szex jóval kevesebb, mint mondjuk egy hasonló tematikájú francia filmben. A korhatároló bizottság ezzel együtt nem volt elégedett, és visszautasította a „Henry és June” R-kategóriába sorolását. Kaufman tiltakozott, mondván a filmben jóval kevesebb maga a szex, mint a három évvel korábbi „A lét elviselhetetlen könnyűsége” című művében, az mégis megkaphatta az R-jelzést. A bizottság (MPAA) eme érvek ellenére hajthatatlan maradt, és megalkotta az NC-17-es kategóriát, amely nem tette lehetővé, hogy a filmet főműsoridőben reklámozhassák (a szigor legfőbb oka állítólag egy erotikus fénykép volt, melyet Anais a film elején szemlél).

Hogy a néha nevetségesen prűd bizottság után magáról a filmről is szó essen, elmondható, hogy Kaufman 1987 után újra varázsol. Bár a „Henry…” egy árnyalatnyival talán elmarad színvonalában „A lét…” mögött, a rendező mindkét filmmel bizonyítja, hogy a megfilmesíthetetlennek tartott irodalmi alapanyag vászonra adaptálásának nagymestere. Mindkét film esetében leszögezhető, hogy olyan élményt nyújt, mintha európai produkciót néznénk: a forgatókönyvek kiszámíthatatlansága, a („Henry…” esetében) látszólagos eseménytelenség, a helyszínek tökéletessége és végül, de nem utolsósorban a javarészt európai stáb jelenléte. A „Henry…” mozgatórugója a portugál Maria de Medeiros, aki korunk Európájának egyik legnagyszerűbb színésznője már a nyolcvanas évek óta, bár érdekes módon Keletre nem túl sok munkája jut el. Medeiros legnagyobb sikerét (Volpi Kupa a Velencei Filmfesztiválon) a „Két fivér, egy nővér” című Teresa Villaverde-drámában aratta a szívszaggató sorsú hősnő szerepében, de forgatott már Bigas Lunával, Tarantinóval és Michel Deville-lel is, sőt, sikerrel mutatkozott be rendezőként is. Kaufman filmjével kapcsolatban sok helyen csak a stáb amerikai részét említik (Uma Thurmannel az élen), de a főszereplő egyértelműen Medeiros, és az általa alakított Anais.

Kaufman rendkívül erotikus jeleneteket kreál, de mindvégig hű marad ahhoz, hogy June, a feleség a rejtélyes, megközelíthetetlennek tűnő nőalak, míg Anais figurája szolgáltatja a jelen lévő erotika „aktív” részét.

A korabeli Párizs felidézése nagyszerűen sikerült, az utcai forgatag, a vendéglők, a bordélyházak - mintha visszautaztunk volna közel 80 évet az időben. Az atmoszféra, a jól eltalált karakterek és az erotikus feszültség miatt még az sem feltűnő, hogy a forgatókönyv többnyire szintén csak az imént felsoroltakra, és nem konkrét eseményekre, fordulatokra koncentrál. A „Henry és June” talán az utolsó számottevő erotikus film Amerikából, sajnos ez a műfaj jelenleg egy-két kivételtől eltekintve mesterséges kómában van a tengerentúlon.

A film vhs-en a kilencvenes évek derekán jelent meg a szép emlékű UIP-Dunafilm jóvoltából (feliratosan!), de készült egy remek magyar szinkron is Götz Anna, Györgyi Anna és Kozák András közreműködésével. A dvd-megjelenés a világ nagy részén már megtörtént (néhol a blu-ray is), idehaza azonban az ígéretek ellenére nem lett belőle semmi.

Végeredmény: Mesteri, végtelenül érzéki dráma remek szereplőkkel

A film: 10 pont

Swedish Erotica - Christina Lindberg filmjei

Abban az időben Skandinávia férfilakosságának nagy százaléka róla álmodozott. Többnyire bánatos arckifejezésével, tipikus „schoolgirl”-megjelenésével és gyakori ruhátlan szerepeivel ő volt a vágyakozás tárgya. Christina Lindbergről van szó, aki különösen a hetvenes évek elején volt sikeres. Erotikus filmjei után sikerei csúcsára ért, amikor elvállalta a megrögzött Tarantino-rajongók számára is ismert, kultikus „Thriller: A Cruel Picture” című exploitation/bosszúdrámát, amelyben még a fél szemét is kiszúrják. Lindberg népszerűsége egyébként az évtized második felétől kezdett homályosulni, amikor a hardcore-szerepekre nem volt hajlandó. Összeerotizált vagyonkáját azonban sikeresen fektette be, és azóta is boldogan él (az újságíró szakmában), a filmvilágtól némileg eltávolodva. A Revelation névre hallgató dvd-kiadó gondolt egyet, és egy triplalemezes kiadvánnyal hódolt a svéd szépség előtt.

A kiadás első lemezén még nélkülöznünk kell Lindberg kisasszonyt, ez ugyanis az

Ur kärlekens sprak/Language of Love (1969)

című oktatófilm, de annyi erővel akár biológiaórának is nevezhetnénk. Két férfi, és két női pszichológus/szexológus/orvos/szaki összeül egy szobában, és alapos ismereteket nyújt át verbálisan a nézőnek szex témájában. Egymás szóbeli lapogatása közepette filmbejátszásokat is kapunk tőlük szexológiai kísérletekről, néhány pár közösködéséről, majd az egyik férfi, egy orvos beszámolói következnek, melyekben különböző nők témába vágó problémákkal keresik fel a doktor urat. Mai szemmel nézve a film már az ártalmatlan kategóriájába tartozik, bár jó néhány férfi és női nemi szervet is megcsodálhatunk extrém közelképeken, miközben a tudást magából csak úgy ontó négyesünk kellemesen eliszogat és elüldögél a kényelmes kanapékon.

A második lemez már az egyik Lindberg-klasszikust, az

Anita - ur en tonarsflickas dagbok/Anita: Swedish Nymphet (1973)

című erotikus drámát tartalmazza. A sztori egyszerű: a 16 éves Anita mindenkivel lefekszik, aki az útjába kerül. Szerencséjére azonban találkozik egy fiatal, pszichológusi pályára igyekvő fiúval (a fiatal Stellan Skarsgard, aki Hollywoodot ekkor még csak az újságból ismerte), aki igyekszik kikúrálni őt - talán mondanom sem kell, hogy közben bele is szeret, és a verbális gyógykezelés eleinte nem túl sikeres. A filmmel az égvilágon semmi gond nincs, teljességgel nézhető.

A feketeleves a harmadik lemezen található, az

Exponerad/Exposed (1971)

névre hallgató Lindberg-film, amelyet szerény 36 országban tiltottak be. A történet itt is távol áll a bonyolulttól, Lindberg Lenát játssza, aki nem nagyon tud dönteni kortárs barátja, és a szadisztikus hajlamokkal bíró Helge között. Helge meztelen fotókat készít róla, partikon felkínálja néhány vendégnek - aztán viszont folyamatosan fut utána bocsánatot kérni. Mikor Lena és barátja között nagyjából helyre jönnének a dolgok (az ugyanis lekevert neki egy jókorát, hallva a partikról és Helgéről), annak anyja is belekavar a kapcsolatba egy meggondolatlan beszólással (meglátja az egyik fotót, és lekurvázza Lenát), ezért a film fináléja során újra Lena és Helge kettőse lép az előtérbe. Én eddig a fináléig nem igazán értettem a tömeges betiltás okát, aztán az utolsó tíz perc után már igen: Helge ekkor elég keményen tér a tárgyra, például kikötözi az ágyhoz Lenát, és bicskájával elintézi, hogy annak hálóinge a selejt kategóriájába kerüljön át (a bicska pedig még további szerephez is jut a jelenet során).

A három mozgókép közül az „Exposed” a legszínvonalasabb. A rendezés (Gustav Wiklund) itt a legérettebb, van egy hangyányi szürrealizmus is, és hogy a lényeget ki ne felejtsem, Lindberg kisasszony itt a legerotikusabb, szinte már a kamera is beindul rá, amint meglátja. A dvd elég egyszerű kiadás, a kép egészen tűrhető, eredeti a nyelv, angol felirattal. Sajnos semmi extra.

A filmek:5,5, 8 és 10 pont

A dvd: 7 pont

Sorority Babes in the Slimeball Bowl-O-Rama (1988)

A cím nyugodtan megtéveszthet mindenkit, David DeCoteau filmje ugyanis értelmileg valahol egy szinten van vele. Adva van három iszogató kollegista fiúcska, akik nagyon unják magukat, ezért úgy döntenek, hogy valami izgalmas programot keresnek estére. Van egy fülesük arról, hogy nem messze onnan két kollegista leányzó beavatási szertartására fog sor kerülni, ezért elhatározzák, hogy nekik ezt mindenképpen látniuk kell. Nagy igyekezetük végül - miután páholyból (= az ablakból) végigélvezték a fenekelést, habbal lefröcskölést, és hasonló értelmes dolgokat - abba torkollik, hogy fejjel előre zuhannak be a zuhanyzóba. A beavatást végzők ezután megbízzák a két beavatottat, és három új, kényszerű fiúvendégüket azzal, hogy lopjanak el a közeli bowling-csarnokból egy serleget. A helyszínen a serleg mellett azonban egy démonba is belebotlanak, aki azt ígéri, hogy a fiatalok mindegyikének teljesíti egy kívánságát - holott valójában igen véres tervei vannak velük. Még leírni is fárasztó ezt a sok sületlenséget, hát még végignézni. David barátunk (aki egyébként e percig már 117, többnyire vacak filmet hozott össze életében) filmje ugyanis annyira dilettáns, hogy az már szinte fáj. Az alakítások borzalmasak (Linnea Quigley mint „betörő” viszi itt a prímet), a horror szóra sem érdemes, a humor meg annyira hatástalan, hogy az a kínos hatványozott értéke. A démon is egy nagy vicc, különösen, mikor megszólal (márpedig jó sokat - túl sokat - beszél) azon a harlemi gettókat idéző hangján.

Ritka értéktelen kis celluloidpazarlás tehát a „Sorority Babes…” (az „író” Sergei Hasenecz-nek egyébként ez volt az egyetlen agyszüleménye, később már nem kapott lehetőséget - mily meglepő), amelyet még a meztelen jelenetei is csak másodpercekre dobnak fel (régen rossz, ha ilyesminek kell egy horrorfilmet feldobnia), a további tartalom viszont már egyáltalán nem.

Végeredmény: Tipikus nyolcvanas szemét, melynek szinte minden alkotóeleme vonal alatti

A film: 2,5 pont

Trip with the Teacher (1975)

Egy tanárnő négy diáklánnyal vidéki buszozásra indul. Fájdalom, nem sokáig tudnak gyönyörködni a tájban és az utazás egyéb szépségeiben, ugyanis a busz lerobban. A járgány ráadásul egy meglehetősen sivatagos, elhagyatott helyszínt választ a lefulladáshoz, így az utasok számára a várakozás, gyaloglás, vagy stoppolás unalmas percei következnének. Feltűnik azonban a láthatáron három motoros, akik nagylelkűen felajánlják segítségüket. A sofőr és a tanárnő beleegyezik, hogy a motorokkal elvontassák a buszt egy kis házhoz, ahol az egyik bőrdzsekis állítása szerint segítséget kaphatnak. A ház azonban kihaltnak bizonyul, és ezzel igazi rémálom veszi kezdetét a busz védtelen utasai számára.

Az ember megnézi a „Trip with the Teacher” című filmet, aztán felüti az imdb-t, és nem akar hinni a szemeinek. Jelen sorok képernyőre vetésekor ugyanis ez a remekül sikerült kis exploitation-darab 2,2 csillagon vesztegel az adatbázisban (sokáig 1,7 volt). Érdekes módon az írásos kritikák kb. 95 százaléka szintén meg van döbbenve ezen a számon, és ennél azért lényegesen jobbra értékeli a művet. Mert milyen is a film? Atmoszférikus, pergő, profin fényképezett és kellően szadisztikus. Külön kiemelném a későbbi híres-neves rendező, Zalman King alakítását: King méltó társa mondjuk David Hessnek, teljesen beteges, vigyorog, fintorog, nyöszörög, néha sunyin meglapul, a piszkos munka nagy részét tétovább tesójára hagyja, a lányokat és a tanárnőt viszont előszeretettel terrorizálja.

A költségvetés az egyik motor napi benzinadagjának megfelelő összeg lehetett, már ezért is csodálatra méltó, hogy Earl Barton rendező mennyit kihozott belőle. Ha a házmegszállós exploitation-klasszikusok mellé beállítjuk a „Trip… „-et, mint egyfajta roadmovie-s változatát a műfajnak, nem hiszem, hogy szégyenkeznie kellene. Leszámítva talán az egyik utolsó (pozitívnak szánt) fordulatot, minden remekül működik: a diáklányok egész jól játszanak, King félelmetes (lehet, hogy néha be is lőtte magát forgatás közben, hogy autentikusabbnak tűnjön) és van néhány igen beteg jelenet is, melyek közül a legdurvább az, amikor az egyik menekülő lányt King nemes egyszerűséggel a homokba fullasztja, majd leúsztatja a folyón. Brutális kis darabról van tehát szó, még ha ez a brutalitás nem is éri el az olaszok szintjét.

A dvd a már korábban említett, nyolc filmből és két kétoldalas lemezből álló „Drive-in Cult Classics” című gyűjtemény, melyet nem lehet eleget ajnározni: jó képminőség, színvonalas filmek kellemesen olcsó áron.

Végeredmény: Jogtalanul alulértékelt seventies trash

A film: 8,5 pont

A dvd: 7 pont

Rémképek/Shadow (2009)

Az iraki háborút is megjárt David a „Shadow” nevű, civilizációtól némileg elzárt területen szeretne mountain bike-ozni. Mielőtt átadná magát kétkerekű hobbijának, betér egy ivóba, ahol találkozik a szépséges Angeline-nel és két erőszakos alakkal, akik a környéken vadásznak. Miután a két férfi rászáll a fiatal nőre, David közbelép, így borítékolható a konfliktus. Az erdőben a két vadász hajtóvadászatot indít David és Angeline ellen, de a felfegyverzett üldözők, és az üldözött kerékpárosok sem sejtik, hogy a fák között milyen egyéb borzalmak várnak rájuk…

A „Rémképek” rendezője, Federico Zampaglione ambiciózus figura (és nagy horrorrajongó, plusz együttese is van), hiszen filmjével megpróbál életet lehelni a csizma alakú ország mozgóképes iparának egyik szép lassan örök álomba szenderült műfajába. Hogy milyen eredménnyel? Nos, a szándékért dicséret jár, a nagy műért azonban már nem tudok ilyen mértékben lelkesedni. A produkció három részre tagolható, az elsőben megismerkedhetünk a két (pozitív) főszereplővel, és két jujjdegonosz (csak rájuk kell nézni) fazonnal, akik még egy böhöm vérebet is maguknál tartanak. Ez az első rész tulajdonképpen egy nagy üldözés, megspékelve folyamatos biciklizéssel (utóbbi azért kap ilyen nagy hangsúlyt, mert Zampaglione is ennek a hobbinak hódol). Horrorra vágyó, és talán más énünk is ekkortájt eléggé unatkozni fog (bár a szarvasok nagyon édik), és kérdés, hogy főszereplőink miért állnak (ülnek) le lírázni, amikor két fegyveres-kutyás tag hajkurássza őket. De mindegy is, jöjjön a középső rész, amely egészen biztató: karaktereink egy része fogságban találja magát, és itt a horroristák éledezhetnek, Zampaglione egyre brutálisabb dolgokat kezd a képernyőre pakolni. Láthatunk elektromos árammal történő elevenen megsütést (nem halálosan), premier plánban egy szemhéj is lemetélésre kerül, de vannak egyéb meghökkentő dolgok is, például Hitler, Sztálin, Bush arcképei a falakon (lényeg az objektivitás, nesze egy gyomros a náciknak, bolsiknak, meg a nyugati kapitalizmusnak - kíváncsi lennék, Zampaglione egy Berlusconi-portrén elgondolkodott-e).

Ez a középső szegmens kedvcsinálónak nem rossz, van hangulata, és valószínűleg egyre növekvő érdeklődéssel várjuk majd, hogy hová fog mindez vezetni, mi van Federico barátunk tarsolyában. Hát nem sok, a harmadik, befejező része a filmnek egy csavar, de nem túl sikeres, eredeti, vagy kielégítő csavar. Ekkor minden szereplő a helyére kerül (bár azt megkérdezném, hogy az elképesztően dagadt pasit hogy engedte át a sorozóbizottság, és ha már átengedte, hogyhogy irodai munka, papírtologatás helyett éles bevetésre küldik), de az egész nem valami meggyőző.

Egyszer mindenképpen nézhető darab a „Rémképek”, de ha Argento, Deodato és társaik - akik előtt Zampaglione vadul hajbókol a stáblista végén - ilyesmi színvonalú filmeket gyártottak volna az olasz horror aranykorában, most nem igazán emlékeznénk ilyen jó szívvel munkásságukra.

Végeredmény: Felejthető tisztelgés a nagy olasz zsenik előtt

A film:5,5 pont